8. Elveszett lelkek

Kissé hallgatott, majd belekezdett. Azzal kezdte, hogy ne ijedjek meg, de nyilván, akinek azt mondják, hogy ne ijedjen meg, az mindjárt rögtön meg is ijed, ez természetes. Ennek ellenére figyelmesen hallgattam a válaszát, amit egy cseppet sem volt jó érzés hallani. Minden szavától egyre jobban zsibbadt el a karom és lett gyorsabb a pulzusom, valamint nehézkesebb a légzésem, mígnem legördült az első könnycsepp az arcomon...

Lecsúsztam a fal mentén, összerogytam ott a sarokban. Próbáltam megemészteni a hallottakat, Sadie eltűnt. Nem jelentkezett, nem lehet utolérni, nem lehet bemérni. Ügynöki körökben ennél nem nagyon lehet rosszabb hírt kapni. Sadie ugyanígy vesztette el az édesapját, a mai napig nem tudjuk, hogy mi lett vele. Sad még csak tíz éves volt akkor. Bevetés közben nyomaveszett Tajikistanban. Valahogy ez a bizonytalanság körbe lengte az ő életét, hiszen még végső búcsút sem tudtak tőle venni.

Csendben pityeregtem. Egyszer csak nagy lendülettel kicsapódott a sajtószoba ajtaja, reflex szerűen az arcomhoz kaptam és letöröltem a könnyeim. Harry lépett ki és sietősen távozott a másik irányba. A következő James volt, körbenézett és ahogy meglátott egyből felém indult. Gyors fel akartam tápászkodni, de remegett kezem-lábam és nem ment olyan könnyen, mint általában. James után kissé lemaradva Niall lépett ki. Ő is felém indult, de félúton valaki megszólította, úgyhogy visszafordult. 

James talpra segített és szorosan átölelt. Akartam egy mélyebb levegőt venni, de szaggatott nyöszörgés lett belőle. Férfias tenyerével határozottan, de mégis gyengéden megdörgölte a hátam. - Brandy, valami baj van? - Újra a nehézkes levegővétellel próbálkoztam. - Gyere üljünk le.

Eltámogatott valamerre, igazán nem is figyeltem rá, hogy merre megyünk. Majd már csak azt fogtam fel rendesen, hogy a büfében vagyunk, viszont mindenki el van tűnve. Nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget. 

- Bran, mi történt? - ült le velem szembe az egyik kis asztalkához és megfogta az asztalra fektetett kezem.

Szinte égették a torkomat a szavak - Sadie eltűnt.

Egy pár másodpercre elhallgatott. Talán nem tudta mit mondjon, talán érezte, hogy nincsenek megfelelő szavak. - Ő ki?

- Ő is egy közülünk. Együtt jártunk iskolába, azóta pedig együtt dolgozunk. Vele és Tessa a harmadik, így alkotunk együtt egy számunkra tökéletes csapatot.

- Nem csak számotokra tökéletes az, ha eddig a pozícióig feltornáztátok magatokat. És... van rá még valami esély, hogy előkerül?

Hosszan hallgattam, mielőtt nagy sóhaj után válaszoltam. Magamnak sem akartam beismerni. - Fogalmam sincs. Igen csekély rá az esély. Már három bejelentkezést is elmulasztott, szóval több, mint kilenc órája egy halvány jel sincs róla.

James arca is eltorzult a hír hallatán, kicsit erősebben szorította a kezem. - Hol tűnt el?

Igazság szerint neki sem beszélhettem volna róla, de valakivel beszélnem kellett, egy ilyen dolgot nem egyszerű egyedül megemészteni. És ha már beszélnem kellett róla, akkor még mindig jobb, ha neki beszélek, mint akárki másnak. - Argentínában. - Kisebb csönd után folytattam. - Egy terrorista csoportot üldözött. Volt vele egy csapat fiú is. Szívcsapás. Mi így hívjuk magunk közt, az lett volna a dolga, hogy a vezető fiának elcsavarja a fejét és beférkőzzön a csoportba. De ő és még két ügynökünk eltűntek. - Míg beszéltem végig a kezeinket bámultam és a lehullott könnycseppemet, ami ezután már az asztalon egy apró tócsában árválkodott. Ismét hallgattam egy darabig, de ott motoszkált bennem, hogy felhívjam a figyelmét rá, hogy mekkora titok ez, akár mennyire is úgy jöhetett ki, hogy én nem tartom őt megfelelő ügynöknek. Hisz azt feltételeztem, hogy egy olyan alapszabály végrehajtására, mint a titoktartás ne lenne képes. Mégis megtettem, hisz ez már rutinként égett belém. - James, ugye nem kell mondanom sem, hogy...

- Titok! Persze, hogy nem. - Kedvesen elmosolyodott. Szerencsére nem sült el visszájára a dolog és nem haragudott meg rám. - Bran - jobb kezét az arcom éléhez igazította és hüvelykujjával végig simított a pofimon. - Nem mondhatom, hogy minden rendben lesz, mert nem vagyok jós. Viszont az nyugodtan mondhatom, hogy az a lány egy hős. Fiatal, bátor és csodálatraméltó. - Olyan finoman hangsúlyozta a szavakat, hogy úgy éreztem egy ököl szorítja a mellkasom. Betalált, a közepébe.

- Köszönöm!

- Mit? A tényeket? - szeme lágyan csillogott és szinte melegség járt át tőle.

- Nem. - ráztam meg a fejem. - Hanem, hogy nem múltidőben beszélsz róla. Azt hiszem abba belehalnék.

Felállt és felhúzott engem is, majd szorosan megölelt. - Rám számíthatsz, ugye tudod? - Csak bólogattam és egy kicsit élveztem az ölelését, a testéből áradó melegséget és nyugodtságot.

- Azt hiszem jobb lenne mostmár a munkámra koncentrálnom, úgy gyorsabban telik ezzel a borzalmas várakozással töltött idő.

*

Mikor a műsorkezdés előtt előszállingóztak a srácok kétszer számoltam őket végig, de még akkor is zavartan pislogtam és nekifutottam harmadszorra is. Ekkor már névsort is számoltam magamban, majd a végén a homlokomra csaptam, hisz már ránézésre is hiányozhatott volna. Minő meglepetés, hogy épp Harry nem volt ott ahol lennie kellett volna. Amilyen passzban voltam, mindjárt a legrosszabb futott át a fejemen.

Idegesen eresztettem ki a hangom - Emberek, valaki nem látta Harryt? Harry Stylest! - helyesbítettem, mivel jó pár idegen is volt körülöttünk. Bár valószínűleg anélkül is tudták, hogy kiről is beszélek.

Mindenki a fejét rázta és tulajdonképpen ezen kívül keresztül is néztek rajtam. Csattanni készültem, de James megragadta a felkarom és diszkréten berángatott a mellettünk levő ajtón egy kisebb takarítószer raktár szerűségbe.

- Brandy, ne feledd a fedősztorid - figyelmeztetett. És igaza volt. Ha akkor ott pánikolva keresni kezdem Harryt, akkor eléggé átlátszó lett volna, hogy nem Niall barátnője vagyok. Vagy legjobb esetben azt hitték volna, hogy egy csúnya szerelmi háromszögben vagyunk. De ezt nem engedhettem meg magamnak, így vettem egy mély levegőt, hogy rendbe szedjem az idegeimet.

Ebben a pillanatban, az amúgy résnyire nyitva hagyott ajtó megmozdult, majd Louis dugta be a fejét. Csak azt akartam, hogy Harry azt mondta lemegy a büfébe. Valószínűleg Louis kicsit más színben látta a dolgokat mint én. 

De hála az amúgy is zilált idegeimnek, mindjárt csak egy dologra tudtam gondolni. A büfé üres volt, amikor mi ott voltunk. Teljesen üres. Ami egy ekkora épületben rém fura. Persze, hogy mindjárt azon rágódtam, hogy baj van. Mi másra is gondolhattam volna, mikor alig egy fél órája tudtam meg, hogy a legjobb barátnőmet, akit már testvérnek is tekintek, valószínűleg eltette láb alól egy maroknyi rosszfiú. A helyzeten az sem segített sokat, hogy nem vittem magammal semmi kütyüt, mivel úgy voltam vele, hogy nem lehet úgysem baj, és még a központból sem válaszoltak a hívásomra, így nem tudtam ellenőrizni, hogy éppen merre járhat.

- James - emeltem rá néhány másodpercnyi gondolkodás után a tekintetem - átkutatjuk az épületet!

A társam csak bólintott egyet határozottan, majd megnyomta a headsetjén a kis gombot. - Srácok vegyétek körbe az épületet és figyeljetek minden gyanús mozgást.

- Kezdjünk a büfé mögötti folyosón - mondtam határozottan, majd kirontottam a kis helyiségből.

Sebesen vágtattam az irányba, ahonnan nemrég visszatértünk, James szorosan a sarkamban loholt. Az érzelmeim kavarogtak. Veszettül ideges voltam, hogy vajon mi van Harryvel, egyben kétségbeesett is miatta, bár az lehet inkább Sadie miatt volt, de közben bizsergett a gerincem, a jóleső 'történik valami' érzés is ott motoszkált bennem. Néha komolyan elgondolkozom rajta, hogy talán pszichiáterhez kellene fordulnom, mert többszörös személyiség betegséggel küzdök, de azután mindig rájövök, hogy inkább ezt jobb ha nem kezeltetem. Az az egyik vesszőparipája a kémeknek, hogy az a pillanat, amikor gondolkoznod kell a fedősztoridon lehet a halálos ítéleted. Így jobb nekem, hogy több én lakozik bennem, könnyű azonosulni bármilyen szereppel, bár pont ezzel a barátnősdivel problémáim vannak, de hát rajta vagyok az ügyön.

A büfé még mindig kongott az ürességtől. Azonnal jobbra vettük az irányt, ahol egy hosszú viszonylag sötét folyosó feküdt rengeteg ajtóval. Abban a pillanatban egy-két zárt ajtó nem jelentett volna kihívást, ha kellett volna a falon is átmegyek, kész voltam a föld alól is előkeríteni Harryt.

De nem kellett.

Épp ráfókuszáltam az első ajtóra, amikor James elkapta a csuklóm, maga felé fordított és bal mutatóujját az szája elé tartva csitított, hogy füleljek egy kicsit. Kérdőn néztem rá és mikor rájött, hogy nem csak az arcomra fagyott a kifejezés, hanem tényleg nem hallok semmit, hitetlenkedve kérdezte - Te tényleg nem hallod?

Talán csak a vér pumpált túl hangosan a fülemben, talán csak a múltkori bombarobbanás tette, de tényleg nem hallottam semmit. - Mégis mit?

- Fülelj jobban - utasított és közben közelebb húzott egy ajtó felé.

Mikor felfogtam, hogy az ajtóra az van felvésve nagybetűkkel, hogy RAKTÁR, akkor már támadt egy baljós sejtelmem. Majd mikor én is meghallottam bentről a hangokat, amik cseppet sem olyanok voltak, mintha a bent lévő emberek nem teljes egyetértésben lennének odabent, elborult az agyam. Konkrétan, ha egy mesefilmben lettünk volna, akkor a fülemből előtört volna a füst.

Kikaptam egy hullámcsatot a hajamból, babráltam vele egy pillanatig, majd belöktem az ajtót. Tény egy: Harry Styles fehér, kopasz seggének látványa örökre a retinámba égett. Van annak hátránya is, ha az ember lányának különösen jó a memóriája. Tény kettő: Néha elborzadok a saját korosztályomon. Számomra felfoghatatlan, hogy hogy képes egy lány szétdobni egy fiúnak a lábát egy zsúfolt raktár egy tárolórekeszén. Még akkor sem értem, ha ez a fiú történetesen a világ legfelkapottabb popbandájának az  egyik énekese. Tény három: Harry jobban járt volna, ha tényleg inkább elrabolják, mert ami tőlem várt rá, az rosszabbnak ígérkezett.

Ahogy kicsapódott az ajtó, Harry felénk kapta a fejét, valamint a hölgyemény is feltámaszkodott a könyökére, hogy jobban széjjel lásson, miközben alul még mindig szorosan össze voltak forrva.

- Mi a Isten picsája - kezdtem bele mérgesen, ordítva.

De Harry közbe szólt, szintén kiabálva - Nem takarodnál ki?

Egy percre megfordult a fejemben, hogy tényleg sarkon fordulok, de az nem Brandy Evansre vallott volna igazán, és tudtam, hogy ha most nem bizonyítom be neki, hogy együtt kell velem működnie, akkor sosem fog sikerülni. - Nem! - és tényleg nem mozdultam egy tapodtat sem.

- Akkor legalább fordulj el!

Na erre már sokkal inkább hajlandó voltam. James úgy röhögött majd megfulladt. Oldalba is könyököltem, hogy szedje össze magát.

Mikor a két díszpinty már épp távozni készült, elálltam az útjukat. - Te ki vagy? - néztem a lányra.

- Laurell - motyogta. Bár nem egészen a nevét kérdeztem.

- És mit keresel itt?

- Itt dolgozom.

- És mit dolgozol itt? - faggattam tovább.

- A büfében vagyok - kaptam újabb tőmondatos választ.

- Nekem nem úgy tűnsz, mint aki a büfében van. Már egy fél órája szeretnék egy eszpresszóhoz jutni, úgyhogy kérlek - intettem a pult irányába.

A lány, mint mostmár tudjuk, Laurell elsomfordált és Harry is megindult volna. De egy szúrós pillantást vetettem rá - Veled még nem végeztem. - Majd Jameshez fordultam. - Visszamennél a többiekhez.

Bólintott majd el is vonult. Harryt tolatásra kényszerítve benyomultam a helyiségbe, becsuktam magam mögött az ajtót és nekidőltem. Szerencsére, vagy nem szerencsére, de a mérhetetlen dühöm egy része elszállt, az adrenalin, amilyen hirtelen gyűlt a testemben, olyan hamar szerte is foszlott. Ez már inkább elkeseredés volt.

- Mi kell ahhoz, hogy elfogadj? - A mondat sokkal halkabban és sokkal könyörgőbben jött ki a számon, mint én azt szerettem volna.

Egy darabig lógva maradt a kérdés.

- Mire gondolsz? - jött végül válaszul szintén egy kérdés?

- Nézd... - kezdtem bele. - Én tudom, hogy átkozottul nehéz lehet, amikor idejön egy kis fruska és hirtelen elkezd dirigálni. De talán megpróbálhatnánk közös nevezőre jutni. Úgy marha hosszú lesz ez a két hónap, ha folyton egymás vérét szívjuk, viszont ha mindketten alkalmazkodnánk egy kicsit, akkor talán nem lenne pokol az életünk. - Ez hiba volt tőlem. Ebben a helyzetben megmutathattam volna, hogy ki a főnök, de ahhoz keménynek kellett volna lennem. És most nem ment.

- Most éppen mivel léptem a lábad ujjára? - hőzöngött.

- Harry, te nem úgy látod a dolgokat mint én. Ez normális. De amint behajtottunk az utcába, én már csak ablakokat, tetőket és sikátorokat láttam mindenhol. Beléptünk az épületbe, folyosó és ajtó mindenhol. Az normális, hogy te nem látod olyan kiélezetten a veszélyforrásokat, mint én. Nem kérlek, hogy számolj be minden lépésedről, de nem szeretném, hogy még egyszer ez előforduljon, hogy szőrén szálán eltűnsz és pláne nem szeretném, hogy még egyszer ez a látvány terüljön elém csak azért, mert te önfejűen mindig a saját utadat járod.