9. Barátság zóna

Hosszabbra sikerült rész. Remélem elnyeri a tetszésetek, írjatok bátran, kíváncsi vagyok, hogy hogy tetszik nektek :)

Két nap telt el mióta megtudtam, hogy semmi hír sincs Sadie hollétértől. Két nap, míg semmi nem érdekelt. Két nap, míg nem voltam hajlandó kimozdulni Niall lakásából. Úgy éreztem a földi pokolban égek. Egy űr tátongott a mellkasomban, egy darabot kitéptek belőlem. 

Hosszú két nap volt. Nem tudtam aludni, nem tudtam enni, nem kötött le a tévé és úgy egyáltalán semmi sem. Niallnek aznap este mikor hazaértünk elmondtam. Hiába is tagadtam volna, a homlokomra volt írva, hogy valami nincs rendben. Így hát kitálaltam neki. Persze tartva magam ahhoz, hogy nem mondhatok el mindent. Csak annyit mondtam neki, hogy eltűnt a legjobb barátnőm. Látszott rajta és ki is fejtette, hogy mennyire sajnálja, de amúgy nem tudott mit kezdeni a helyzettel. A kínos szituációkat megkerülve, így én kerültem őt. Elég nagy volt a lakás, hogy elkóboroljunk úgy két napig, hogy csak a lehető legkevesebbet lássuk egymást. 

Ebben a két napban nem tartottam velük. Úgy véltem kellő biztonságot tud nekik nyújtani a CIA is, bár lövésem sem volt róla, hogy merre járnak. Tudtam, hogy nem helyes, de nem tudtam mit csinálni. Magamba voltam roskadva és bámultam ki a fejemből. Belül én is érző lény vagyok, a kemény külső ezt elrejti, de el nem pusztítja.  Tessát sem hívtam fel, nem tudtam volna a könnyes szemébe nézni, még a képernyőn keresztül sem. Vagy csak szimplán hallani a remegő hangját. Kizártam a világot és próbáltam kizárni a fájdalmat is.

Azonban eljön az a pont, amikor a világ hívatlanul behatol az intim szférádba. Elzárkózásom második estéjén Niall nem egyedül érkezett haza. A nappaliban bámultam a tévét, amikor hallottam hogy csukódik az ajtó, majd az előtérből, miközben valószínűleg a kabátjától és cipőjétől szabadult meg, nekem kiabált.

- Brandy! Vendéged érkezett.

Zavartan ráncoltam a homlokom. Nem nagyon volt tiszta, hogy milyen vendégem is érkezhetett nekem. Nagy nehezen kibogarásztam magam a plédből, amibe a nap folyamán már majdnem bele is gyógyultam és egy gyors mozdulattal kikapcsoltam a tévét is. Csak az előtérben égő lámpa bevilágító fénye miatt nem volt teljesen sötét, de ez pont elég volt ahhoz, hogy elborzadjak attól, amit a tükörben láttam, mikor elmentem előtte. Az általában életerős, vidám énemet felváltotta egy árnyék. A szemem karikás volt a kialvatlanságtól. A hajam egy kócos, félrebukott copfban lógott a fejem tetején, a pólómat leittam kávéval, a melegítőnadrágom térde pedig meg volt nyúlva a sok egy helyben üléstől. De nem érdekelt!

Ahogy kidugtam a fejem az ajtón, elvakított az erős fény, de mégis kivettem, hogy egy igen ismerős alak áll ott Niall mellett. Talán hármat is pislogtam mire kitisztult a látásom.

- James? - csodálkoztam.

- Szedd össze magad, elmegyünk - jelentette ki vitát nem tűrő hangon.

Nem voltam magamnál. A válaszomból így utólag már tiszta sor, hogy nagyon nem voltam magamnál. - Oké. Mikor indul a repülő?

A két fiúnak egyszerre jelentek meg a csodálkozás jelei az arcukon. 

- Brandy. Nem úgy megyünk. Elhiszem, hogy szíved szerint New Yorkig szaladnál, de nem lehet.

Alap állapotban habozás nélkül csesztem volna le, amiért elárulta, hogy nekem New York az 'otthon', de mily meglepő... most ez sem érdekelt. 

- Akkor meg hidd el, hogy sokmindenhez van most kedvem, csak kimozdulni nincs, pláne nem szórakozni - tiltakoztam.

Ha nem ilyen szomorú körülmények között lettünk volna, talán még jól is szórakozott volna rajta, hogy mennyire nem vagyok képben. De így csak megrázta a fejét. - Nem szórakozni megyünk, és igenis ki kell mozdulnod. Életet kell verned magadba. És...

- Köszi, de az életfunkcióim nagyon is rendben vannak - szakítottam félbe.

- Hála a jó égnek - forgatta a szemeit. - Viszont, nem vagy magadnál. Már arra sem emlékszel, hogy milyen nap van?

- Csütörtök.

- Vicces - csattant fel. -  Ma jöttek haza a szüleid. Elfelejtetted? Szedd össze magad és elviszlek.

Csúnya dolog, de elfelejtettem. Nem kifejezetten őket, csak a nagy általános nemtörődömségemből ez sült ki. Nem vitatkoztam. Bólintottam, majd visszavonulót fújtam a szoba és a fürdő felé, hogy rendbe szedjem magam.

Nem sokat teketóriáztam, hisz nem a királynőhöz, hanem csak a tulajdon szüleimhez készültem. Azért a gyors zuhany és hajszárítás után egy kis smink és egy normális öltözék rám fért, hisz nem akartam őket megijeszteni a puszta látványommal.

Mikor lebotorkáltam a lépcsőn a srácok észre sem vettek. Nekem háttal ültek a kanapén, ahol nem sokkal azelőtt még én kucorogtam és bámulták a tévét. A szemem forgattam, mert mi mást is néztek volna mély egyetértésben, ha nem focit. Férfiak. Megközelítettem őket hátulról és megkocogtattam James vállát.

- Kész vagyok.

Le sem vette a tévéről a szemét - Már csak tíz perc van.

- Na persze, meg hosszabbításnak még egy fél óra - háborogtam. - Haladjunk, légyszíves. - A félmondattal előbbi háborgásom, inkább már halk könyörgésnek hangzott.

Megindult, közben egy üveget tett maga mellé az asztalra. - Rendben.

Ha jobban észnél lettem volna, akkor már messziről megérzem a sör szagát és az is szemet szúrt volna, hogy az ő kezében is van egy üveg. De nem voltam, így amikor felfogtam, mérgesen újabb adag zsörtölődésbe kezdtem. - Neked még vezetni kell ma, nem?

- De - vont vállat hanyagul.

- És szerinted az alkoholfogyasztás ezt egy cseppet sem befolyásolja - jelentettem ki tényként.

Felkacagott, az én ízlésemnek kissé harsányan - Szerinted melyik rendőr fog egy CIA ügynököt megbüntetni?

Felment bennem a pumpa, ez több, mint nagyképűen hangzott. - És szerinted a CIA igazolványod, majd az életed is megmenti ha balesetezel? Meg ha úgy adódik, akkor a másik ártatlan gépjárműben utazókét is?

Vette a lapot. Nem vitatkozott tovább.

Legnagyobb meglepetésemre, két nap után először Niallnek sikerült először mosolyt csalnia az arcomra, amikor távozásunkkor felajánlotta huncutul, hogy nyitva hagyja nekem az ajtót. Ő is tökéletesen tisztában volt vele, hogy nincs rá szükségem, hogy be tudjak jutni a lakásba, de még csak pótkulcsra sem. Jól esett, hogy nem a Jamessel való vitánk volt a végszó távozásunk előtt.

*

Ahogy ott ültünk a szüleim házában a vacsoraasztalnál négyen - mert persze, ha már ott volt, akkor Jamest is marasztalták - eléggé furán éreztem magam. Jobb szavak nincsenek rá, pedig kerestem. Igazán kínos nem volt a dolog, nem éreztem magam jól, se rosszul. Egyszerűen fura volt. Persze örültem neki, hogy látom a szüleim. Hisz évek óta csak átmenetileg látjuk egymást, otthon pedig már több, mint egy éve nem jártam.

Anya a kedvencemet főzte, soha nem voltam egy nagy húsevő, de a pork pie, egészen kicsi korom óta a kedvencem már. Mindig is szerettem az édes pitéket, meg a sósakat is. Ez meg talán azzal fogott meg, hogy a tésztába elbújtatva és a hús között ott kukucskálnak a kukoricaszemek. Anya a kedvemért ráadásul mindig tesz bele tojást is. Desszertnek pedig semmi más nem készülhetett volna, mint a mandulás-szedres sütemény, amit még a nagymamám nekem is megtanított. De ez nem sokat segített, csak turkáltam az ételt.
A téma sem kötött le különösebben. Amikor egy asztalnál négy emberből három kém, egy pedig CIA ügynök, akinek a szülei mellesleg kémek voltak, akkor természetes, hogy többnyire csak munkáról esik szó.
És nekem ezekről mindről-mindről Sadie jutott eszembe, a közös munka, az hogy utálja az áfonyát, és az hogy csak egyszerűen hiányzik.
Ahogy végig néztem magunkon, az egész olyan volt, mint egy unalmas amcsi romkom. Az a tipikus fajta, amikor a lány először viszi haza a barátját. Azt a néhány apróságot leszámítva, hogy Jamest már ismerték, nem a szerelmem, nem is vágytam szerelemre és a happyandre is elég kicsi volt az esély.

Tudtam, hogy a szüleim látják rajtam, hogy valami nincs rendben, de nem kérdeztek. Még nem. Csak felületesen csevegtünk és vacsoráztunk. Egészen addig míg Jamest be nem hívták valamiért a központba. Kicsit megijedtem, hogy nem-e a srácokkal történt valami, de sebtében még biztosított, hogy velük minden rendben van, majd távozott is.
Eddig tudtam tettetni, hogy minden rendben van. Eddig kerülhettem el a keresztkérdéseket, arról hogy mi a bajom. De valójában jól is esett, hogy végre valakinek kipakolhattam tövéről hegyére mindent. Otthon voltam. Újra otthon, biztonságban a szerető szüleimmel. Újra csak egy gyerek voltam. Ez a világ összes pénzét is megérné, de tudtam, hogy ez sokáig nem mehet így.

Elmúlt hajnal egy mire rászántam magam az indulásra.

- Hívjak taxit? - kérdezte apa. Hazavinni nem akartak, mert boroztak a vacsoránál. Ők felelősségteljesek.

- Légyszíves - mosolyogtam fáradtan.

- Mi a cím? - kérdezte, mert itt nem úgy van, mint Amerikában, hogy csak bevágod magad egy taxiba és kész. Ha megrendeled az autót, tanácsos a címet is bediktálni, mert annak híján van olyan társaság, ami nem vállalja a fuvart.

Zavartan ráncoltam a homlokom. Nem tudtam a címet. Kész, elfelejtettem vagy soha nem is tudtam, de ez az adat hiányzott. Megráztam a fejem - Oda találok. Az úton, amin egyszer eljöttem, vissza is találok, de nem tudom a címet.

Eléggé kétségbeesett arcot vághattam, mert apa csak bátorítóan elmosolyodott. - Semmi baj. - Megsimogatta  a vállam - Vidd el az egyik kocsit, úgy sem lesz rá szükségünk holnap.

- Oké - bólogattam. - Úgyis el akartam jönni holnap este is.

- Még szép hogy elakartál! - Anya hangja úgy zengett, mintha még a gondolatot is sértőnek találta volna, hogy esetleg nem jövök. - És elhozhatnád a kis barátodat is.

Összezavarodtam, utoljára ötévesen a játszópajtásaimról beszélt így - Milyen kis barátomat? - Kérdeztem értetlenül, hisz Jamest úgyis a nevén szólította volna. Ez pedig mint kiderült megint egy olyan szituáció volt, ami hogyha nem vagyok magam alatt már az első pillanatban is tiszta lett volna.

- Hát a kis védencedet - mondta olyan hangon, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

- Anya, ez szar ötlet, már meg ne haragudj. És amúgy is úgy beszélsz, mint egy vén trotty.

- Hogy beszélsz anyáddal? - szólt rám feddő hangnemben apa, de közben kuncogott.

- Már az vagyok - röhögött anya is.

A szemem forgattam - Na ja.

- És komolyan mondom. Miért ne hozhatnád?

- Mert! Erről nem nyitok vitát. Még jó hogy nem már az orosz drogcsempészeket is hazahoztam volna. Ne viccelj már velem. Az munka, ez meg magánélet.

Apa véget vetve a mi kis cívódásunknak lényegesebb kérdésre tért - A Maseratit vagy a Juke-ot akarod vinni? - Megvontam a vállam, mire a kezembe nyomott egy kulcsot. - Vidd a Masit, azzal könnyebb parkolni.

Ez szíven ütött. - Bármivel leparkolok neked a fizikai határoknak megfelelően a legkisebb helyre is - füstölögtem.

- Tudom - nevetett apám, mintha ez lett volna az évszázad poénja. - És azt is tudtam, hogy ezen fel fogod húzni magad.

- Vicces!

*

Niall tényleg nyitva hagyta nekem az ajtót. Viszont ő maga sem vonult még el, a nappaliból kivilágított a tévé fénye és veszedelmes hangok jöttek belőle.

- Brandy?

- Én vagyok! - válaszoltam, majd mikor minden felesleges cucctól /értsd. kabát, cipő és táska/ sikerült megszabadulnom csatlakoztam én is hozzá. Levágtam magam féloldalasan a kanapé hátuljára, majd elfintorodva kérdeztem - Ennyire unatkozol?

Hátrahajtotta a fejét a támlára és felém fordította - Mennyire?

- Pankráció? - böktem a tévé felé.

Vállat vont - Nem volt jobb.

- Hát, igaz rosszabbat is eltudnék képzelni - kacagtam, mire ő kíváncsian felvonta az egyik szemöldökét. - Kellemetlenebb lett volna, ha arra érkezem, hogy pornót nézel.

Ő is nevetett és teljesen lazán bejelentette - Azt nem tévén szoktam.

- Khm... legalább nem azzal álltál elő, hogy nem szoktál.

Még jobban röhögött - Ó várj, sosem nézek olyan szart.

Felemelt mutatóujjal, tettetett komolysággal rá rivalltam - Átlátok rajtad Horan.

Egy pillanatra kínos csend állt be. Talán ez szar poén volt tőlem. Valószínűleg már eddig is úgy érezte, hogy belemásztam az életébe és nincs privát szférája. Zavartan megvakargattam a homlokomat és kerülve a tekintetét a földet pásztáztam magam előtt.

Újra hátrafordította a fejét, hogy rám nézzen. - Most, hogy kiveséztük a pornó nézési szokásaimat, van mondjuk kedved harapni valamit.

Felkacagtam. Valójában leginkább a megkönnyebbüléstől, hogy annyira mégsem ütötte szíven a dolog. -  Tipikus férfi, ha üres a zacskója meg tele a hasa, akkor boldog. De Niall... öhm... én egy vacsoráról jöttem.

Úgy röhögött a térdét csapkodta. Majd mikor végre levegőhöz jutott csak annyit mondott:
- Jó, de gondoltam hátha - megint vállat vont. - Viszont én megyek és nézek valami harapnivalót.

Hamarosan egy nagy tányér barna golyóval tért vissza. - Az meg mi? - méregettem gyanúsan, mert elég fura volt.

- A legfinomabb fasírt és mártogatós, amit valaha kóstolhattál - mondta olyan odaadással, mintha minimum a világ nyolcadik csodájáról beszélt volna.

- Így hajnal kettő tájékában? - akadékoskodtam.

- Kit érdekel? - nézett teljesen hülyének. - Gyere hát kóstold meg. Meg ha nem vagy álmos, akkor valami filmet is nézhetnénk.

Tetszett az ötlet, mert bár nem sok alvás jutott ki az utóbbi időben, de tudtam, hogy úgyis csak forgolódnék. Így hát nem ellenkeztem. - Rendben, csak megyek és húzok valami kényelmesebb göncöt.

Mikor visszatértem egy kecsesnek cseppet sem mondható mozdulattal átugrottam a kanapé támláját és Niall mellett landoltam. Illetve kis híján a fasírtos tányérban, aminek köszönhetően újdonsült lakótársam egy mély torokmorgást hallatott. Ez számomra is hivatalossá tette, hogy nem szereti ha meteor csapódik a kajájába, vagy csak a lapított fasírtot, nem egészen tudtam eldönteni. De mivel a húsgolyók épek maradtak, így én is az maradtam, sőt még egy párnával és pléddel is meglepett, pedig ahhoz fel kellett állnia, hogy kivegye a tárolórekeszből. De meg tette, én pedig jó jelnek vettem ezt.

- És mit nézünk? - kérdeztem lazán, ekkor még nem számítva rá, hogy milyen érdekes élményben lesz majd részem. Az érdekest ez esetben inkább értelmezzük borzalmasnak.

- Arra gondoltam, hogy megnézhetnénk talán a filmtörténelem legjobb filmjét...

Hirtelen félbeszakítottam - Bonnie és Clyde?

- Nem, hanem...

- A keresztapa? - A fejét rázta. - Az üldözők. Ne bántsátok a feketerigót! Nincs bocsánat. Virradat - soroltam, de ő egyre csak a fejét rázta - Gyilkos vagyok.

- Mi van? - kiáltott fel és bennem megállt az ütő. Esküszöm egy pillanatra riadalmat láttam a szemében. Arra a pillanatra, amíg el nem nevette magát - Jézus O'Brien, te meg vagy veszve a bűntényekkel? - Megkönnyebbültem. Mégsem hoztam rá a szívbajt. Csak magamra, de az meg mellékes. Mindenesetre a gyerek színészetből is megélt volna, ha úgy hozza  a sorsa.

- Na jó, Titanic? - mosolyogtam, mert számítottam a reakciójára. Erre a filmre a férfiak nagyjából mind ugyanúgy reagálnak.

- Anyám! A hátam közepére se azt a filmet. Én a Tesó tusára gondoltam. Komolyan, tetszeni fog neked is.

Elhelyezkedtünk. Míg ő elindította a filmet én megkóstoltam a fasírtot, amit annyira istenített. Igaza volt, tényleg fergeteges, és ebből kiindulva azt hittem a filmek terén is jó ízlése lehet.

Hiba volt!

- Horan, most komolyan - megállította a filmet pedig még el sem kezdődött. Tiszta sor, utálja, ha közbeszólnak, de az ő szavaival élve 'kit érdekel'? - egy olyan filmet fogunk nézni és ráadásul te azt állítod, hogy a világ legjobb filmje, amiben egy perc huszonhatnál egy gusztustalan középkorú pasi a gatyájába nyúl, miután az anyja elpucolt otthonról?

- Probléma?

- Ó semmi...

Ahogy újra elindította és felvillant a kezelő sáv, rögtön le is állította - Honnan a picsából tudtad, hogy egy huszonhat volt?

Erre a kérdésre nem voltam felkészülve, de azért igyekeztem a legtermészetesebben vállat vonva az ártatlant adni - Fogalmazzunk úgy, hogy jó az időérzékem.

"Jól nézek ki, a szőrzetem buja V alakban göndörödik a mellkasomtól a golyómig." - hangzott fel a mondat a hatodik percben egy másik, szintén gusztustalan fickótól.

- Behányok - jelentettem ki.

Niallt ez nem hatotta meg, - Te mindig közbeszólsz? - igazából nem csengett harag a hangjában, így nem vettem magamra.

- Szokd meg.

Egészen négy percet bírtam, hogy ne szólaljak meg megint.

- Te komolyan viccesnek tartod, hogy két negyvenéves pacák úgy viselkedik, mint két hároméves debil gyerek?

Lemondóan rázta meg a fejét - Pont ez a röhejes, hogy mennyire degeneráltak.

Szenvedtem! Nem csak visszafogottan, hanem úgy nyíltan mindent beleadva. Kiborított a film alpárisága. Persze nem kezdtem hisztizni vagy valami, csak látványosan sokat mocorogtam meg sóhajtoztam is nagyokat. Nem vagyok prűd, sőt tapasztalatlanságom ellenére még csak zavarba sem jöttem, ha pikánsabb vizekre eveztünk, akkor sem ha férfi is volt a társaságban, mert egykét csípős beszólással mindig kivágtam magam. De ez maga volt a borzalom.

Mikor már kimerítettem nemtetszésem nonverbális jeleinek teljes tárházát, úgy láttam itt az ideje ismét szóvá is tenni.

- Ezt te tényleg élvezed? - fordítottam nagyon lassan, sokatmondóan felé a fejemet.

- Mi van O'Brien nem bírod az altesti humort? - röhögött ki.

Itt az idő most vagy soha, meg kellett mondanom. - Nem! Nagyon nem.

- Így jártál - vont vállat és visszaszegezte a képernyőre a tekintetét. Én pedig ezt nem hagyhattam annyiban.

- De úgy látom neked nagyon bejön.

- Ahan - nyögte oda, de igazából nem velem foglalkozott.

Felültem, felé fordultam, mert így nagyobb esély volt felhívni magamra a figyelmét, bár a közönséges filmremek komoly ellenfélnek bizonyult. - Tudod, - hatásszünetet tartottam, hogy ő is felém forduljon - bizonyos forrásaim azzal nyugtattak, amikor idejöttem, hogy a rajongóid azt mondták rólad, hogy 'cuki és ír'. Szerintem ez sokkal inkább 'obszcén és ír'.

Azt hittem, hogy nálam a pont, de tévedés volt. - Ebből az ír a lényeg, az mindenre magyarázatot ad - jelentette ki, majd már ismét a film volt figyelme középpontjában.

Így hát mit volt mit tennem, elhelyezkedtem kényelmesen, teljesen begubóztam a takaróba és vártam hogy teljen az idő. Az elmúlt napokban ebbe úgyis annyira belejöttem. Csak míg a várakozás arra, hogy Sadie-ről hírt kapjak végtelennek tűnt, addig legalább azt tudtam, hogy a filmnek egyszer tényleg vége lesz.