12. Újra műben

Miután az életem megint egyenesbe jött, már nem volt használható kifogásom, hogy továbbra is kihúzzam magam a munka alól. Na jó, nem mintha Sadie eltűnését kifogásként használtam volna, ha pisztolyt szegeztek volna a fejemhez sem lettem volna képes értelmesebb dolgokat tenni, mint amit valójában megtettem. És valójában annyira nem is kerestem kifogásokat, a dolgát végre kell hajtani az embernek és kész. 

Mint Nialltől megtudtam egy hatalmas hangárba költöztetik át a próbákat, mert megkezdik az előkészületeket. Díszletépítést, és hasonló dolgokat, amikhez én egyáltalán nem értek. Mivel nem ígérkezett túl érdekes programnak, így eltettem egy könyvet is magammal. Előre készültem, így bár valójában az Internetes Kémkedés legújabb kiadását olvastam, de mindenki azt hihette, hogy a Bridget Jones Naplóját olvasom japánul, hisz a fedő-énem főtárgya a keleti nyelvek. Niall egyik pihenője alkalmával meg is kérdezte, hogy mi a fenét olvasok, de én csak annyit mondtam: - Ez egy könyv, amit te nem olvashatsz. 

Mire ő röhögve - Ó valószínűleg nem is érteném. Ezek a kriksz-krakszok számomra mintha kínaiul lennének.

- Majdnem talált - nevettem én is. - De ez japán. Egyébként a könyv angolul van. Tudod, nem minden az aminek látszik, hogy nagyobb közhellyel ne éljek.

- És honnan a fenéből szerezted meg a japán kiadású borítóját a... - itt megemelve a könyvet egy kicsit jobban maga felé fordította, hogy rendesen láthassa a borítóját - a Bridget Jonesnak? - a hangja vagy két oktávval feljebb szökött az átlagosnál. - O'Brien, eskü nem járnék olyan lánnyal, aki ezt olvassa - háborodott fel.

- Eskü, akkor szerinted mit kellene olvasnia egy lánynak? - tükröztem hangszínét.

Vállat vont - Mit bánom én. Csak egy kicsit álljon jobban két lábbal a földön. - Kérdő tekintetemre hozzá tette. - Mondjuk... sporthírek? 

- Horan, ha egyszer találsz egy lányt, aki ilyenek helyett sporthíreket olvas, légy óvatos, mert vagy nem hetero vagy nem az, akinek mondja magát. 

Egyik szemöldökét a magasba vonta - Hú, ez komolyan hangzott.

- Bízz bennem, tudom miről beszélek - bizonygattam még a magam igazát.

- Miért, te olvasol sporthíreket? 

Azt hitte, hogy lecsapta a labdát, de az utolsó szó végül az enyém lett.

- Nem, de ilyen szarságokat sem. 

Miután ezt sikeresen megvitattuk, vissza akart térni a munkájához, de mielőtt távozott volna, még ráparancsoltam, hogy adjon egy puszit. Na nem mintha annyira vágytam volna rá, viszont bár kicsit távolabb, de mégis voltak emberek a helyiségben és ha már a barátnője vagy mi lennék, akkor a minimum, hogy nem fog csak úgy otthagyni. 

Persze túl szép lett volna ez a nap, ha csak úgy, egy sarokban üldögélve eltelik, minden atrocitástól mentesen. És atrocitás szó alatt ez esetben nyugodtan érthetjük magát a két-lábon-járó-bosszúságot, másik nevén Harry Stylest. Azt még csak elnézném neki, hogy úgy néz rám, mint a véres rongyra, igazán nem lenne meglepő, de ha egy légtérben vagyunk, akkor előszeretettel belém köt és látható jelét adja, hogy nem tetszik neki a pofám.

Reggel ezúttal külön érkeztünk, vagyis én Niallel és Harry, Zayn valamint a stáb nagy része már ott volt. Ahogy betoppantunk Harry egy percet nem vesztegetett holmi köszönéssel vagy bármi, egyszerűen csak elfintorodott és annyit mondott: - Niall, nem felejthetted volna ma is otthon Brandont. 

- Két sértés egy mondatban, jól nyomod Styles - válaszoltam célozva rá, hogy azon felül, hogy a tudtomra hozta, hogy nem szívesen lát, még fiú néven is szólított, ami egyenesen a személyiségemet kérdőjelezi meg. Csak azzal nem számolt, hogy ez engem nem érdekel. Mivel gyakran használunk ügynöki körökben más személyiségeket, így igen hamar elkezdik a sajátodat erősíteni, hogy mindig tudd ki vagy valójában. Meg kell vallani, nem egyszerű dolog ez, és bizony, a megfelelő felkészítés nélkül hamar elveszettnek érezné magát az ember.

Niall velem egy időben szólalt meg. - Ne légy fasz Harry. - Mr. Bongyinak azonban ez nem gázolt a lelkébe. Csak engem nem bírt. De azt elég egyértelműen nem. 

A nap folyamán továbbra is kihasznált minden egyes alkalmat, hogy belém csíphessen, de egyszerűen csak nem foglalkoztam vele. Pláne azután miután valami egészen érdekeset hallottam. 

Épp a mosdóba igyekeztem, társaság nélkül egymagamban, amikor a folyosón sétálva hangokat hallottam. Két öblös férfihang szűrődött ki, egy jobb oldali félig nyitott ajtó mögül. Rossz kém szokás, de megálltam hallgatózni. Na jó, nem úgy kell elképzelni, hogy bárhol képesek vagyunk pofátlanul hallgatózni, és tegyük hozzá, hogy bármire csak úgy nem is figyelnék fel, meg annyi számomra érdektelen dologról folyhat a beszélgetés, hogy egyszerűen logikátlan lenne mindent meghallgatni. Viszont nyitott füllel járok én is és kollégáim is. Így mikor azt a mondatot meghallottam, hogy "Ott majd biztonságban lesz." Hát persze, hogy érdekelt, hogy kinek vagy minek, és hol kell biztonságban lennie. Nagyon gyorsan lefékeztem magam, és megálltam. Nem lapultam a falhoz, azt csak a pancserek teszik, mert hisz abban az esetben, ha valaki kijön, az azonnali lebukást jelent. Az ajtótól viszont így sem láthattak, mert az ellentétes oldalra nyílott. Abban a szent pillanatban, ahogy ráeszméltem, hogy talán valami olyasmiről van szó, amit hallanom kéne, már nyúltam is a telefonomért, amibe egy érzékeny mikrofon van építve. 

- Mi lesz ha megtalálják? - kérdezte a másik hang. Ez már több volt, mint érdekes.

A másik, kicsit reszelősebb hangú azt felelte - Nem fogják. Szinte lehetetlen. És egyébként is, ha meg is találják, több sokunknak hozzá férése van, tele vannak ujjlenyomatok százaival, úgyhogy mindent csak tagadnunk kell. Értve?

- Értve - válaszolt neki az aggodalmasabb és én éreztem, hogy mennem kell. A telefont gyorsan visszacsúsztattam a zsebembe, de közben nem kapcsoltam ki a hangfelvételt. S mikor az első lépést megtettem, pont kilépett elém a két férfi, konkrétan az egyiknek a mellkasának majdhogynem neki is ütköztem. De ez kapóra jött. Mivel várható volt, hogy azt feltételezik majd, hogy hallhattam valamit, így az volt a járható út, ha elhitetem velük, hogy engem baromira nem érdekel, hogy kettejük között miről szólt a kis csevej. 

- Oh... elnézést - mondtam, ahogy majdnem belé szaladtam. - Megtudná mondani merre van a toalett? Égetően nagy szükségem van rá - fintorodtam el, mintha tényleg majd bele halnék, közben pedig igyekeztem játszani a legkelekótyább kiscsajt, akit a föld a hátán hordott. 

- A végén, jobbra - biccentett a háta mögé a folyosón. Ez nem a rekedtes volt, hanem a másik, viszont az is követte. 

- Köszönöm - csak másodpercek voltak ezek, de jól megjegyeztem őket mielőtt sietősen eltávoztam az adott irányba. 

Visszafelé mikor jöttem, egy árva lélek sem volt a folyosón és az előbbi helyiségnek tárva nyitva volt az ajtaja. Gyors belül léptem és a telefonon bekapcsolva az ujjlenyomat scannert, végig mértem először az ajtófélfákat, majd belülről az ajtót és a kilincset, és végül a külső felét is. Az igazat megvallva örülök, hogy nem néhány évszázaddal korábban, a modern technika nélkül kellett ügynöknek lennem. Ahogy azt méricskéltem, valaki megszólalt a hátam mögött.

- Te mégis mit csinálsz. - Valójában ez nem volt vicces, majdnem lefejeltem az ajtót, úgy meglepődtem, ahogy felismertem a hangot. Igyekeztem a lehető leghamarabb visszanyerni a természetes színemet és arckifejezésemet, majd mosolyogva felé fordultam. 

- Azt hittem, hogy ez a tea konyha és csak egy kis ásványvizet akartam keresni - adtam egy halvány, de legalább hihető magyarázatot. 

A csávónak - aki amúgy körülbelül ötször akkora volt mint én, és még lehet, hogy keveset is mondtam - kissé megnyúlt a képe - És mégis miért fényképezgeted az ajtót?

Basszameg.

- Egyszerűen imádom ennek a fának a színét. Csak meg akartam örökíteni és majd ha Niallel összeköltözünk rábeszélem, hogy ilyet válasszunk - adtam az őrült libát. 

És úgy festett, hogy hitelesen, mert a kopasz barnamaci csak annyit mondott - Nos, nincs teakonyhánk.

Újra megköszöntem és visszaiparkodtam az előző helyemre. Ennél az érdekes kis jelenetnél csak az volt rosszabb, amikor a nap folyamán ugyan ez az ember elment előttem és rám kacsintott. Úgy éreztem, mintha a vesémbe látna, pedig elég nyilván való volt, hogy ez nem létezik. 

De a sors akármennyi negatívumot is akart préselni a napomba, amikor megcsörrent a telefonom és Sadie neve volt kiírva, az mindent feledtetett velem. Csak ültem ott, nyeltem a könnyeim és hallgattam a hangját. Számomra ez szebb volt, mint akár milyen zongorajáték vagy akármelyik madár csicsergése. Annyira kitöltötte az összes porcikámat a tény, hogy őt hallom, hogy semmi mást nem érzékeltem a külvilágból. Csak hallgattam, ahogy meséli, hogy hogy bukott le, hogy a háttércsapat segítségével hogy sikerült megmenekülnie és hogy hogyan bujkáltak napokig, mire megtalálták őket.

De a lényeg egy volt, meglettek. És ez erőt adott ahhoz, hogy folytassam a saját feladatom. 

Hamar jött az új rész, mert inspirál, hogy titeket is megragadott a történet, valamint be kell valljam én is szeretem. Elfogultság? Megeshet, de kérlek nézzétek el nekem. Remélem ez a rész is tetszik. Ebben kevesebb a 'cuki Niall' rész, viszont történés az mégis akad bőven. Írjatok nekem bátran kommentet /mi tetszik? mi nem?/ és én igyekszem mihamarabb válaszolni mindenkinek :)

11. És a föld mégis kerek

A kínos családi ebéd után - ahol a szüleim elérték, hogy az életben ne akarjak több fiút hazavinni, valamint hogy Niall még kattantabbnak higgyen mint eddig - taxiba vágtuk magunkat és egyenesen a zenekar valamelyik tagjának házába mentünk.

Miután Niall bediktálta a címert a sofőrnek, majd miközben elindultunk, egy darabig csendben ücsörögtünk egymás mellett, de éreztem, hogy árad belőle a feszültség. Először a lábát rángatta, majd mikor észrevette, hogy figyelem, abba hagyta, viszont a körmét kezdte rágni. A körömágyai érdekében úgy éreztem, jobb ha bevetem a pszichológián tanultakat. 

- Ideges vagy? - kérdeztem halkan és a tőlem telhető legnyugodtabb hangon.

- Nem - vágta rá eléggé sietősen.

Nem kellett túlzottan nagy agytrösztnek lenni, hogy rájöjjek, nem mond igazat - És most engem vagy magadat akarod átverni?

Tétovázott egy kicsit - Na jó... talán. 

Beismerte, ez már félsiker.

- És mi nyomja a lelked? - kérdeztem. 

Kis hallgatás után kinyögte - Tudod, nem vagyok valami jó színész.

Témánál vagyunk.

- Niall, komolyan olyan szörnyű vagyok, hogy lehetetlen elképzelni, hogy a barátnőd lennék?

Azonnal jött a válasz. - Nem ezt mondtam, persze hogy nem...

- Ha meg igen, képzeld oda anyámat, mint azt a tudtomra is hoztad, ő úgyis nagyon bejön neked. - szakítottam félbe nevetve. 

A poén neki is átjött, a fejét fogta, úgy nevetett - O'Brien, te idióta! - Ezt már szerettem. Az, hogy az állítólagos vezetéknevemen szólított és ráadásul még káromkodik is, egyértelműen a lazulásának jele volt. 

Néhány percnyi hallgatás után ördögi terv kúszott az elmémbe. Közelebb hajoltam és a fülébe sutyorogtam - Mit szólnál, ha kipróbálnánk félig-meddig élesben is dolgot? Főpróba jelleggel. 

- Mire gondolsz? - nézett rám érdeklődő tekintettel. 

Huncut mosolyra húzódtak ajkaim. - Nos, tegyünk úgy mint ha veszettül szerelmesek lennénk, egészen addig, amíg a sofőr látható jelét nem adja annak, hogy nem tetszik neki a műsor.

Kicsit meghökkent, valószínűleg nem számított ennyire kihívó dologra. - De mi lesz ha kirak minket?

- Fogunk egy másik taxit - vontam vállat lazán.

Tudomásul vette. - Jó. És hogyan szeretnéd ezt végre hajtani? 

- A bal karoddal ölelj át és húzz közelebb magadhoz - adtam az első utasítást és ő követte. - Rendben, akkor most nyomj az arcomra egy hangos, cuppanós puszit, közben pedig a jobb kezeddel húzd fel a lábaim az öledbe, majd simogasd a combom, én pedig majd hülye csitri módjára kacarászni fogok. -

Óramű pontossággal végrehajtottuk a tervet és tényleg haladtunk a cél felé, ugyanis elkaptam a sofőr egy kósza, rosszalló pillantását a középső tükörben. 

Bal tenyeremet a mellkasára helyeztem, majd lassan felcsúsztattam a nyakán keresztül az állkapcsára és megállapodtam a füle tövénél, míg a másik oldalon odasúgtam : - Most pedig... a bakkezeddel túrj a hajamba, finoman kapaszkodj bele, billentsd meg hátra a fejemet, puszilgasd a nyakam, majd kérdezd meg mit akarok este.

Tétován, de megtette a mozdulatokat, én pedig úgy csináltam, mint aki élvezi. Ahogy hátrabillent a fejem, elnyíltak ajkaim és egy nehezet sóhajtottam, majd ahogy puha ajkait megéreztem bőrömön, halvány kis nyögéseket hallattam.

- Mi csináljunk este bébi - kérdezte reszelős hangon, úgy hogy a sofőr is tisztán halhassa. Majd újra lecsapott, és végig simított fel az államig. Olyan közel voltunk egymáshoz hogy a számban éreztem a leheletét. 

- Te mit akarsz? - kérdeztem vissza hasonlóan eltörődött hanggal.

- Téged - vágta rá hirtelen mindenféle előzetes utasítás nélkül, olyan határozottan, hogy az ütő is majd megállt bennem, a szó pedig a torkomban akadt, mert nem tudtam eldönteni, hogy még mindig játszunk-e vagy a játék már átcsapott valóságba. 

Végül viszont nem kellett kitalálnom mivel a sofőr krákogott egyet és szétrebbentünk. Örömteli hír viszont, hogy a kitűzött célt elértük, ugyanis a sofőr krehálása egyértelműen az a 'kényelmetlenül érzem magam' fajta volt és nem a 'meg vagyok fázva' típusú.

Lemászva Niall öléből, újra egyenesbe hoztam magam. Én is meglepődtem, hogy végül milyen hitelesre is sikerült a jelenetünk, de nem aggódtam emiatt. Ez csak egy feladat volt, amit végre kellett hajtani és valahol mélyen tudtam, hogy ezt Niall is így érezte. Abban a pillanatban, ahogy kimondta, hogy engem akar, talán még el is hittem volna, viszont az ahogyan közvetlenül utána rám vigyorgott, elárulta, hogy inkább büszke magára, hogy ilyen jól ment neki az előadás, és nem arról van szó, hogy a lelke mélyét tárta volna fel előttem, aminek a sötét titka, hogy majd eleped értem.

Ahogy kiszálltunk a taxiból pacsira emeltem a kezem, majd mosolyogva kijelentettem - Második felvonás. 

Belecsapott és bólintott - Menni fog.

Ezt már bírtam. Mindig is jobb szerettem a magabiztos embereket. Úgy tartom, hogy ha valaki kellőképpen magabiztos és meg van győződve a saját igazáról talán még a rezet is eladhatná az arany kereskedőnek. Akkor egy ilyen kis színjáték pedig meg sem kottyanhat. És örültem, hogy Niallban is sikerült megnyitnom ezt a szemléletet. Így hogy már nem gyáva nyuszi módjára muszogott, hogy ő nem jó színész és nem fog menni, hanem úgy döntött, hogy megtudjuk csinálni, már tényleg volt rá esély, hogy sikerrel végrehajtsuk a feladatot.

- Csak természetesen - küldtem felé egy utolsó bátorító mosolyt mielőtt megindultunk a ház felé.

- Csak természetesen - ismételte és a mondat értelmében lazán összekulcsolta a kezeinket. 

Bár említést nem tettem róla - mert ha valakit agyon dicsérnek, akkor megeshet, hogy a megfelelni akarása akkora mértéket ölt, hogy az már túlnő rajta - de ezt is nagyszerűnek találtam, és gondolatban már fel is jegyeztem, hogy ha túl leszünk ezen a kezdeti bizonytalan szakaszon, majd elsorolom neki, hogy miket találtam úgy, hogy remekül csinálta.

A ház, ahová érkeztünk, London keleti felében egy kellemes kis családi háznak tűnt így első ránézésre. A környék és az utca rendezett volt. A rövidre nyírt zöldellő gyep, a sövénykerítés, a vörös téglaépülettel és a fehérre festett nyílászárókkal olyan tipikus brit képet nyújtott.

Ahogy felfelé lépkedtünk a kocsibejárón Niall még annyit a tudtomra hozott, hogy - Ez Josh lesz, a dobosunk. Nála szoktunk próbálni, mert az ő cuccát a legnehezebb mozgatni.  

Válaszul csak bólintottam. Az elmémbe rögtön bekúszott a kép, amin Niall egy mosolygós fiú nyakában ül. Tudtam, hogy ő lesz Josh, ugyanis Jamie, Tessa helyettese két nappal azelőtt átküldte a srácokat körülvevő teljes stáb személyes anyagát.

Ahogy becsengettünk, viszont Josh helyett egy korosodó hölgy nyitott ajtót és nagyon szívélyesen üdvözölte Niallt, aki megölelte, majd kicsit esetlenül félig felém fordult és próbált bemutatni - Ő itt Brandy, a... barátnőm. - nyögte ki nagy nehezen, de azért annyira nem vészesen bénán. Tulajdonképpen ha azt vesszük, hogy ez volt az első alkalom, amikor a barátnőjeként kellett bemutatni, annyira nem is volt rossz. 

- Nahát Brandy, nagyon örülök! Én Lyneth vagyok, Josh nagymamája. Őt ismered már?

Nagyon kedves nénike volt és ahhoz képest, hogy ő a nagymama, még egész fiatalos is - Én is nagyon örülök. És nem, még nem találkoztam az unokájával - mosolyogtam vissza rá kedvesen.

- Gyertek csak beljebb. A többiek már hátul vannak a garázsban, Niall már tudja az utat. - mondta Lyneth ezt az utolsó információmorzsát teljes mértékben nekem szánva. 

Niall úgy vágott keresztül a házon, mint ha hazaért volna. A kezemet még mindig fogta és csak húzott maga után az előtérből a nappaliba - ami első ránézésre még így kutyafuttában is világos és barátságos volt - majd egy üvegajtón ki a kertbe, ahol valószínűleg a jó időre tekintettel a garázskapu fel volt teljesen húzva, így a nap egészen besütött rájuk. És ott voltak ők, mint a négyen. Veszélyes terep volt ez számomra. Na jó, nem a szó hagyományos értelmében. Csak ők ismerték Niallt úgy, mint a tenyerüket, tehát megvolt a lebukás veszélye. De ezeket a gondolataimat hamar elhessegettem, mert bíztam magamban és bíztam Niallben is. 

Talán a hátunk mögül szikrázó napnak - vagy talán a ténynek, hogy nem várták, hogy Niall majd egy lánnyal állít be - volt köszönhető, hogy engem nem vettek észre... magam sem tudom. De tény, hogy senki nem vett rólam tudomást, amíg Niall azt nem mondta.

- Srácok, ő itt Brandy. A barátnőm. - Ez alkalommal már sokkal határozottabban ment, mint alig egy perce Lyneth-el. 

Lehetséges, hogy csak képzeltem, de nem kicsit lepődtek meg. Majd Dan, az egyik gitáros kapott észbe és odajött üdvözölni, majd szépen a többiekkel is bemutatkoztunk. Közvetlenek voltak, mindjárt rögtön faggatózni is kezdtek és egy kicsit beszélgettünk. Közben pedig kínosan ügyeltem rá, hogy a legjobb ír akcentusomat használjam. Egy ponton viszont majdnem lebuktattam saját magam. Mikor végre feldolgozták a tényt, hogy létezem és elkezdtek játszani, feltűnt, hogy elég jó a helyiség akusztikája és egy házibulit juttatott eszembe még úgy tizenhat éves koromból. Egyik nyáron Tessa családjánál nyaraltunk Sadie-vel és az unokatestvérének a házibuliján voltunk, aki vagy két évvel idősebb volt nálunk, és a bandájával egy hasonló garázsban bulit tartottak. Olyannyira hasonló volt, hogy ugyanúgy mindenféle szedett-vedett bútorral volt berendezve, régi nagy bandák poszterei díszítették a falakat és ritkán volt takarítva. Bár azt hiszem ez a séma figyelhető meg nagyjából minden fiúk által használatba vett garázsban. 

És mikor a szám véget ért, akaratlanul is kiszakadt belőlem a kérdés - Ti itt soha nem tartottatok garázskoncertet?

- Garázskoncert? - nézett rám kicsit furán Josh.

- Ahan. Amerikában ezt tök nagy divat. - Itt volt a bökkenő. Egy ír lány honnan tudná, hogy Amerikában valami olyan nagy divat. Mármint éppen tudhatja, de ha tényleg akkora hatalmas dolog lenne, akkor már valószínűleg ők is hallottak volna róla. Így hát gyorsan kiegészítettem. - Tudod, az unokatestvéremék amerikaiak és nekik is nagy mániájuk. Én is voltam már velük ilyenben, amikor meglátogattam őket. Nem egy nagy valami. Mármint a banda idebent a fényben játszik, az emberek meg kint az udvaron isznak. De a hangulata észbontó. Komolyan nem csináltatok még ilyet?

- Még nem. De talán, majd ha a One Directionnek annyira leáldozott, hogy már csak egy udvarra való rajongójuk lesz, akkor itt tartjuk majd az állandó koncerteket - mondta nevetve Josh, Niall pedig hatalmasat boxolt a vállába, ahogy a banda hanyatlását hozta szóba.

Miután vége lett a tömegverekedésüknek, újra játszani kezdtek. Nem ismertem a dalokat. Esélyem sem volt, hisz nem csak hogy nem nagyon hallgatok ilyen típusú zenéket, de egy vadonatúj albumról gyakoroltak, így még csak arra sem volt sok esélyem, hogy a rádióban meghalljam. Pláne, hogy azt is ritkán hallgatok.

Látszott, hogy már gyakorolnak egy ideje, mert nem kellett leállniuk és újra-újra kezdeni, hanem mentek pörgősen, egymás után a dalok, Niall az egészet majdnem végig is énekelte, bár azt a hangos dobolás kicsit elnyomta, de mivel mellett ültem, így én hallhattam. Közben pedig elbűvölten néztem az ujjait, és próbáltam megfejteni, hogy emberi lény vajon hogyan képes ezt megtanulni.

Tényleg annyira lekötöttek, hogy teljesen kisöprődtek a gondolataim a fejemből, egészen addig, amíg meg nem rezdült a telefon a zsebemben. Felálltam, hogy kívül menjek, de alig tettem meg egy-két lépést, mert a kijelzőn megpillantottam Tessa nevét, ahogy elővettem a telefont a zsebemből. A srácok közben leálltak, így a zaj már nem kényszerített rá, hogy tovább menjek és a hirtelen jött feszültségtől a testemben úgy érzetem, mintha zseléből lennének a lábaim. Viszont tudtam, hogy egy percet sem késlekedhetek, mert ha Tessa hív, annak jelentősége van. Megnyomtam a fogadás gombot és már a fülemnél is volt a telefon. Reszketősen szóltam bele.

- Szia Tess.

Tessa felzokogott, nekem pedig a tüdőmbe szorult a levegő és már csorogtak a könnyek a szememen.. Már szinte hivatalosnak tekintettem a legrosszabbat, ami történhetett, viszont ekkor azt hüppögte - Jól van. - Újra zokogás. - Megtalálták. És jól van. - Egyszerre volt benne bőgés, sikítás, nevetés, az elmúlt napok terhe és a megkönnyebbülés. 

A lábaim már nem én irányítottam a fejem szédült és megtántorodtam, viszont eddigre két kéz már szorosan ölelt magához hátulról. 

- Kérlek ismételd meg - könyörögtem, mert el sem mertem hinni, amit hallottam. 

- Megtalálták. Jól van. Már hozzák hazafelé. Mindjárt megyek be a központba és megpróbálom elintézni, hogy beszélhessek vele, utána hívlak megint, csak azt akartam, hogy te is mihamarabb megtudd a jó hírt - hadarta és hallottam, ahogy mondatközben becsapódik a lakásának ajtaja. Tényleg igaz volt, tényleg befelé tartott. 

- Köszönöm - zokogtam.

- Szeretlek. És mostmár örülni kell, nem sírni. Oké? - vigasztalt, mert őt már a tenni akarás hajtotta előre és az erőt adott neki.

- Oké. - mondtam és ezek már az öröm könnyei voltak. 

Ahogy kinyomtam a telefont és nagy nehezen sikerült visszadugnom a zsebembe, a zokogásom nem csillapodott. Niall maga felé fordított és szorosan ölelt.

- Mi az, édes? - lágy hangja eléggé úgy hangzott, mintha tényleg a barátnője lennék.

Kerestem a hangom, hogy ki tudjam mondani - Jól van. Sadie-vel minden rendben. 

Még jobban megszorított - Ez remek... Ami azt illeti ennél jobb hírt nem is kaphattál volna. 

Bólogattam, de a vállába fúrtam az arcom, így ezzel csak annyit értem el, hogy még nagyobb foltban áztattam el a pólóját.

- Bébi, mostmár minden rendben - mély hangjától közvetlenül a fülemnél, az elektromosság futkorászott a gerincemen. - Hallod, örülni kell - mondta nevetve és azzal felkapott és körbefordulva megpörgetett. 

- Örülök, csak nem nagyon merem elhinni - nyöszörögtem. 

Valószínűleg a hátam mögül négy igencsak csodálkozó szempár bámulhatott minket, mert Niall már lényegesen hangosabban mondta - Brandy legjobb barátja néhány napja balesetezett. Válságos volt az állapota és most kapta a hírt, hogy minden rendben. 

Az agyam egy hátsó zuga nyugtázta, hogy dicséret illeti majd a gyorsan kitalált, remek hazugságért. De egyelőre magammal voltam elfoglalva. 

Hallottam, ahogy valamelyikük azt mondja, hogy arra a napra akár be is lehetne fejezni, majd Niall még mindig szorosan ölelve elindított. Keresztül vágva az udvaron, a nagykapun távoztunk. Majd kívül megkérdezte, hogy van-e kedvem sétálni. Nem tudtam, hogy milyen messze lehetünk a házától, de valójában nagyon is jól esett a sötétben a séta, így boldogan mondtam rá igent. Boldogan, a szó legszorosabb értelmében.

10. Ki vagy te?

Ahogy reggel először megébredtem át akartam fordulni a másik oldalamra és azzal a lendülettel egy tompa puffanással a földön landoltam. Sajgó combomat dörzsölgetve még álmosan mértem fel, hogy mi is történhetett. Nem sokáig kellett a helyiséget pásztáznom, mire észrvettem, hogy a nappaliban, a kanapén töltöttem az éjszakát. És Niall is. Ott feküdt a számomra érthetetlenül nagy kanapé másik oldalán, lába felhúzva maga mellé, haja borzos és ajkai elnyílva. Közhelyes, de egészen angyalinak tűnt ott békésen aludva.

Első utam a fürdőbe vezetett, a következő pedig kávéért, illetve vezetett volna, ha a kávés doboz nem lett volna üres. De az volt, így kisebb fizikai fájdalmakat okozott ugyan, de felfedező útra indultam a környéken. Ahogy fel-alá kóvályogtam az utcákon az éhségem is egyre nőtt, úgyhogy amikor az egyik pékségből kiáradó illatok hatására úgy éreztem, hogy ölni tudnék egy sajtospogácsáért - márpedig a kémek esetében ezt igen komolyan kell venni - inkább betértem és vettem reggelit.

Miután a kávéhadművelet is sikerrel zárult hazabaktattam. Erős késztetést éreztem, hogy felhívjam Tessát, de még mindig nem mertem. És úgy voltam vele, hogy ha ő már képes lenne beszélni a Sadie ügyről, akkor keresett volna. Szerencsére ennyire már kiismertük egymást a hosszú évek alatt és nem kell még amiatt is aggódnunk, hogy vajon a másik mit gondol. Persze teljesen más lenne, ha ott lehetnék vele, hisz élőben közel nem olyan kínos, ha nem jönnek a szavak, mint a telefonvonal két végén. Annyit viszont tudtam róla, hogy nem dolgozik. És ez teljesen érthető, én is hasznavehetetlen voltam az elmúlt három napban.

Niallt ugyanolyan pózban találtam, mint ahogy ott hagytam. Lepakoltam a konyhában, élvezettel törtem ketté az egyik pogit és haraptam végre bele. Közben odaraktam főni a kávét is és elgondolkoztam az előző estén. Hogy mennyire ki voltam kapcsolva és hogy meg tudtam feledkezni minden nyűgöm bajomról. És akaratlanul is elgondolkoztam rajta, hogy mi lenne, ha elvinném magammal a szüleimhez. Kicsit aggasztott, hogy eléggé szakmaiatlan húzás lenne elvinni egy olyan embert a saját 'igazi' szüleidhez, akinek valójában még az igazi neved sem szabadna tudnia. De a mérleg másik oldalán ott állt, hogy Niall személyiségéből fakadóan felvidítja az embereket. Kitölti a figyelmed és esélyed sincs hogy bizonyos dolgokon rágódj közben. És azt is tudtam, hogy ha hazamegyek anyámék majd hímes tojásként bánnak velem és egy idő után ez baromira idegesíteni fog. 

A kávé erős illata valószínűleg elérte Niall orrát, mert mocorogni kezdett. Ahogy ültem az asztal végénél pont rá láttam, ahogy felkönyökölt és ő is legalább olyan zavartan nézelődött körbe, mint én alig egy órával azelőtt. Engem valószínűleg nem vett észre, hanem valami után kutatni kezdett.

- Engem keresel? - próbáltam vicces lenni.

Felém kapta a fejét, majd reggeli morcossága ellenére megeresztett egy halvány mosolyt - Hát hogyne, a párna alatt.

- Akkor mit?

A hatalmas ásításától annyit hallottam - A ...fonom. - Ebből nagyon bátran azt a következtetést vontam le, hogy a telefonját keresi.

Gondolkoztam kicsit, mert tudtam, hogy valahol láttam már aznap, és a válaszra is hamar rájöttem. Amikor indultam a boltba és visszanéztem, hogy nem-e felejtettem, égve a villanyt a közlekedőben, kikandikált a sarka a kanapé egyik lába mellől.

Hagytam hagy keresse még egy kicsit, hisz nem én szórtam szét, és bár az elmúlt huszonegy évben nem sikerült megtanulnia, hogy ne hagyja szét a cuccait, de azért akadhat még némi remény, hogy talán jobb belátásra tér idővel.
Viszont, amikor már a virágcserépben kereste - bár hogy ezt hogy gondolta? - inkább közbe szóltam. - Én a helyedben nem arrafelé kutakodnék.

- Mi?

Ez nem volt szép. - A jó modor korán reggel hiánycikk? Esetleg tessék.

- Bocs. Szóval mit mondtál az előbb.

Álmos feje volt, a haja még mindig kócos, a pólója gyűrött az alvástól... úgy nézett ki, mint egy elveszett kisfiú. Arról már nem is beszélve, hogy a rövidnadrágból kikandikáló csirke lábai meg még jó kedvre is derítettek. Hát hogy lehetett volna rá haragudni, amiért nem illemtankönyvbe illő módon kérdezett vissza?

- A kanapé túlsó sarkánál a földön van a telefonod.

Felhúzta a szemöldökét csodálkozásában, majd odament. Miközben felfelé emelte, már nyomkodta is, de azért egy pillanatra abbahagyta és rám nézett - Köszönöm.

Vállat vontam - Semmiség.

*

Niall örömmel fogadta a tényt, hogy van friss reggeli és kávé is. S míg ő vígan falatozott én egyre csak azon rágódtam, hogy hogyan is kellene elhívni a szüleimhez, hogy az ne legyen kínos. Első gondolatom az volt, hogy kiütöm egy órácskára és majd láss csodát ott ébred fel, de az nem lett volna annyira humánus megoldás. Így végül a hosszú rágódás után mégis csak a legegyenesebb utat választottam.

- Niall, haza kell vinnem a kocsit, és anyukám azt mondta, hogy téged is szívesen látnának ebédre. - A pár pillanatnyi csend alatt nem reagált, így mentegetni kezdtem magam. - Persze nem muszáj, csak gondoltam, ha nincs jobb dolgod esetleg csatlakozhatnál.

Széles mosoly terült el arcán és én rettentően hálás voltam ezért neki. - Jól főz a mamád?- Hát nem épp erre a kérdésere számítottam, de még mindig jobb volt, mint bármi más.

- Fiúk... - forgattam a szemem.

- Mi van? - nevetett.

- Semmi... - nevettem vele együtt. - Egyébként remekül főz. Hacsak nem volt olyan cseles az elmúlt huszonegy évben, mióta együtt él apámmal, hogy rendelte a kaját és sosem bukott le. Ez is egy lehetőség, de nem igazán valószínű.

- Oké, azt hiszem adhatunk neki egy esélyt. Úgysincs jobb dolgom, majd csak négyre kell mennem hangszeres próbára a zenekarral.

Úgy gondoltam, legfőbb ideje újra munkába állnom rendesen - Azt hiszem csatlakozom hozzád. Nem baj, ha szokják az emberek, hogy együtt látnak minket.

Tudomásul vette igen könnyen. Csak bólintott egyet, majd elgondolkozott. Végül kinyögte - Akkor mostmár majd játszanunk kell a szerelmeseket? Mert, ha jól értelmeztem, akkor csak én, a srácok meg Paul tudunk róla és senki, senki más.

- Én is határozottan tudok róla - kuncogtam. - Sőt tovább megyek, még vagy legalább húsz ember tud róla. De egyébként igen, most már játszanunk kell és ha lehet minél hitelesebben.

Egy pillanatra a távolba révedbe elhallgatott. - Furcsa lesz.

Ezzel mélyen egyet kellett értenem. - Hidd el nekem is furcsább lesz, mint bármelyik eddigi küldetésem, pedig már volt egy-két hajmeresztő sztoriban részem, viszont remélhetőleg ezt a problémát is legyőzzük majd.

- Mint ahogy mindig legyőzöd a rossz fiúkat is!?

Nem tudtam eldönteni, hogy ezt kérdezte vagy állította, de mindenképpen szöget ütött a fejembe. - Niall, ugye te nem úgy látsz engem, mint valami elfuserált szuperhőst?

Megköszörülte a torkát. - Bocs, hogy ezt mondom, de lövésem sincs, hogy mit gondoljak rólad. - Bólintottam, ez jogos volt. - Őszintén szólva leginkább igyekszem nem gondolkozni. Egyik nap közölték velünk, hogy megerősítik a védelmünk, majd másnap a nyakamba költöztetnek egy csajt, aki nem elég, hogy tök fura, de egyáltalán honnan tudnám, hogy bízhatok benne? - Kis hatásszünet után még hozzátette. - Bocs, ez bunkóság volt.

Hirtelen nehezen tudtam reagálni, de azért megráztam a fejem, majd belekezdtem. - Nekem is jobb, ha tudom, hogy mit gondolsz és legalább ki tudom találni, hogy mivel is tudnék javítani egy kicsit a helyzeten. Én belátom, hogy kettőnk közül ez neked a kellemetlenebb, hisz mégiscsak én hatoltam be a privát szférádba.

- Tényleg ne haragudj - magyarázkodott. - Csak tudod tnyleg fura. Konkrétan azt sem tudom, hogy tényleg Brandynek hívnak-e, hát hogy kellene így bíznom benned?

- Azt hiszem ezen sokat segíthet a mai ebéd a szüleimmel. Az igazi szüleimmel. Remélhetőleg hasonlítok annyira rájuk, hogy ezt el is hidd. Ja, és tényleg Brandynek hívnak. Azt hiszem a szüleim alaposan be voltak szívva, amikor ezt a nevet kiválasztották - nevettem és Niallből is kitört.

- Nézd a jó oldalát, hihető hogy ír vagy. Azok vannak annyira őrültek, hogy egy piáról nevezzék el a lányukat.

- Pedig nem tudok róla, hogy ír gyökerekkel rendelkeznék.

*

A nem ír gyökereim pedig totál megvoltak kattanva attól a pillanattól fogva, hogy csak megérkeztünk. Anyám nyitott ajtót széles vigyorral, gyorsan körbecsókolt minket mindenféle bemutatkozás vagy egyéb körítés nélkül, majd csak simán bejelentette:

- Megyek szólok apának. - Beinvitálni is elfelejtett minket olyan izgatott volt. Csak a szemem forgattam, mi lesz, ha egyszer tényleg a fiúmat hozom haza?

- Gyere - biccentettem Niallnek és elindultam a ház belseje felé.

- A testvéred még itthon lakik? - kérdezte Niall, én pedig hirtelen gondolkozóba estem, ekkora hülyeséget, hogy lenne testvérem én biztos nem mondtam neki. És miután ezt a tudtára hoztam elcsodálkozott - Akkor ez az anyukád volt? - és komolyan a képe egészen a földig nyúlt.

Kitört belőlem a röhögés. - Rá hitted azt, hogy a tesóm? - Bátortalanul bólintott. - Nos, ne aggódj. Már a ténynek is örülök, hogy egyáltalán azt feltételezed, hogy rokonok vagyunk. De komolyan, bár nem látszik, de ő az anyám.

- Olyan fiatal... és kibaszott szexi.

Egy pillanatra megállt bennem az ütő és kikerekedtek a szemeim. Ha valami lett volna a számban, talán még meg is fulladok, ott azon a szent helyen. Tény, hogy az anyám gyönyörű, és tudom, hogy ezt nem csak elfogultságból gondolom. Sokszor hallottam már, hogy a nővérem is lehetne, de nem azért mert annyira hasonlítunk, hanem mert ők már tudták, hogy ő az anyukám és neki akartak bókolni. De amikor egy velem körülbelül egykorú kis nyikhaj a jelenlétemben benyögi, hogy 'kibaszott szexi' az veri a biztosítékot és szívem szerint visszakézből pofon vágtam volna, de igazából annyira megrökönyödtem, hogy még csak arra sem lettem volna képes, egyszerűen csak bámultam rá.

- Ne haragudj! Nem úgy gondoltam - kezdett rögtön mentegetőzni. - Vagyis igen, csak érted, kicsúszott.

- Hagyjuk... - figyelmeztettem, mert tényleg azért nem a világvége volt ez még.

De ő azért csak még jobban belekavarta magát - Amúgy nagyon hasonlítasz rá.

Magas labda volt, le kellet csapnom - Szóval én is szexi vagyok?

- Nem azt mondtam. - Persze Niall, ásd csak még mélyebbre magad. - Mármint... hagyjuk. Ebből már úgysem jövök ki jól.

Jól látta ezzel betett. Persze nem vér komolyan, csak hát na... Ki akarja azt hallani egy taknyos kölyöktől, hogy szexi az anyja, utána meg azt is, hogy ő bezzeg nem?
Mire ezt a kínos beszélgetést lefolytattuk, anya visszatért apával az oldalán. Apa kevésbé volt felpörögve, csak szépen odajött, átölelt és megkaptam a szokásos puszimat. Ezután pedig Niallel kezet rázva szépen bemutatkoztak.

Hamar rájöttem, hogy higgadtsága csak látszólagos volt. Elég fura játékot űztek, mondhatnám kissé beleélték magukat a szerepembe. Miután anyám elnézést kérve kivonult a konyhába, apám hamar belecsapott a lecsóba és csak azt vettem észre, hogy néhány percnyi normális társalgás után már ott tartunk, hogy azzal fenyegeti Niallt, hogy ha nem bánik velem rendesen, akkor kicsinálja. Majd miután ezt szépen, alaposan kifejtette, kedélyesen bejelentette, hogy lemegy a pincébe és hoz fel bort. Ebben azért számomra annyi vicces volt, hogy Niallal ellentétben én tudtam, hogy a boron kívül mit tárolunk még odalent.

Ahogy az apám is hallótávolságon kívül került Niall kicsit riadtan fordult felém - O'Brien, a szüleid valójában tudják, hogy mi nem vagyunk együtt?

Ki kellett használnom a helyzetet - Valószínűleg.

- És az mégis mit jelent? - kérdezett vissza kicsit erélyesebben.

- Tudják, hogy dolgozni jöttem. És azt is tudják mi a dolgom, szóval valószínűleg összeállt nekik a kép.

- És akkor mégis miért fenyegetőzik az apád itt mindenféle csúnyasággal? - kérdezte.

Nem tehetek róla, túl könnyű eset volt Niall - Nézd, számára te mégis csak egy férfi vagy, aki túl sokat van a lánya körül. Egyébként meg én a helyedben igyekeznék komolyan venni, ugyanis a kínzásos vallatás a főterülete.

Észrevette a szememben rejlő játékosság csillogását, mert fintorogva megjegyezte - Fogadjunk, hogy a tiéd meg a fiúbanda-tagok életének tönkretétele. 

9. Barátság zóna

Hosszabbra sikerült rész. Remélem elnyeri a tetszésetek, írjatok bátran, kíváncsi vagyok, hogy hogy tetszik nektek :)

Két nap telt el mióta megtudtam, hogy semmi hír sincs Sadie hollétértől. Két nap, míg semmi nem érdekelt. Két nap, míg nem voltam hajlandó kimozdulni Niall lakásából. Úgy éreztem a földi pokolban égek. Egy űr tátongott a mellkasomban, egy darabot kitéptek belőlem. 

Hosszú két nap volt. Nem tudtam aludni, nem tudtam enni, nem kötött le a tévé és úgy egyáltalán semmi sem. Niallnek aznap este mikor hazaértünk elmondtam. Hiába is tagadtam volna, a homlokomra volt írva, hogy valami nincs rendben. Így hát kitálaltam neki. Persze tartva magam ahhoz, hogy nem mondhatok el mindent. Csak annyit mondtam neki, hogy eltűnt a legjobb barátnőm. Látszott rajta és ki is fejtette, hogy mennyire sajnálja, de amúgy nem tudott mit kezdeni a helyzettel. A kínos szituációkat megkerülve, így én kerültem őt. Elég nagy volt a lakás, hogy elkóboroljunk úgy két napig, hogy csak a lehető legkevesebbet lássuk egymást. 

Ebben a két napban nem tartottam velük. Úgy véltem kellő biztonságot tud nekik nyújtani a CIA is, bár lövésem sem volt róla, hogy merre járnak. Tudtam, hogy nem helyes, de nem tudtam mit csinálni. Magamba voltam roskadva és bámultam ki a fejemből. Belül én is érző lény vagyok, a kemény külső ezt elrejti, de el nem pusztítja.  Tessát sem hívtam fel, nem tudtam volna a könnyes szemébe nézni, még a képernyőn keresztül sem. Vagy csak szimplán hallani a remegő hangját. Kizártam a világot és próbáltam kizárni a fájdalmat is.

Azonban eljön az a pont, amikor a világ hívatlanul behatol az intim szférádba. Elzárkózásom második estéjén Niall nem egyedül érkezett haza. A nappaliban bámultam a tévét, amikor hallottam hogy csukódik az ajtó, majd az előtérből, miközben valószínűleg a kabátjától és cipőjétől szabadult meg, nekem kiabált.

- Brandy! Vendéged érkezett.

Zavartan ráncoltam a homlokom. Nem nagyon volt tiszta, hogy milyen vendégem is érkezhetett nekem. Nagy nehezen kibogarásztam magam a plédből, amibe a nap folyamán már majdnem bele is gyógyultam és egy gyors mozdulattal kikapcsoltam a tévét is. Csak az előtérben égő lámpa bevilágító fénye miatt nem volt teljesen sötét, de ez pont elég volt ahhoz, hogy elborzadjak attól, amit a tükörben láttam, mikor elmentem előtte. Az általában életerős, vidám énemet felváltotta egy árnyék. A szemem karikás volt a kialvatlanságtól. A hajam egy kócos, félrebukott copfban lógott a fejem tetején, a pólómat leittam kávéval, a melegítőnadrágom térde pedig meg volt nyúlva a sok egy helyben üléstől. De nem érdekelt!

Ahogy kidugtam a fejem az ajtón, elvakított az erős fény, de mégis kivettem, hogy egy igen ismerős alak áll ott Niall mellett. Talán hármat is pislogtam mire kitisztult a látásom.

- James? - csodálkoztam.

- Szedd össze magad, elmegyünk - jelentette ki vitát nem tűrő hangon.

Nem voltam magamnál. A válaszomból így utólag már tiszta sor, hogy nagyon nem voltam magamnál. - Oké. Mikor indul a repülő?

A két fiúnak egyszerre jelentek meg a csodálkozás jelei az arcukon. 

- Brandy. Nem úgy megyünk. Elhiszem, hogy szíved szerint New Yorkig szaladnál, de nem lehet.

Alap állapotban habozás nélkül csesztem volna le, amiért elárulta, hogy nekem New York az 'otthon', de mily meglepő... most ez sem érdekelt. 

- Akkor meg hidd el, hogy sokmindenhez van most kedvem, csak kimozdulni nincs, pláne nem szórakozni - tiltakoztam.

Ha nem ilyen szomorú körülmények között lettünk volna, talán még jól is szórakozott volna rajta, hogy mennyire nem vagyok képben. De így csak megrázta a fejét. - Nem szórakozni megyünk, és igenis ki kell mozdulnod. Életet kell verned magadba. És...

- Köszi, de az életfunkcióim nagyon is rendben vannak - szakítottam félbe.

- Hála a jó égnek - forgatta a szemeit. - Viszont, nem vagy magadnál. Már arra sem emlékszel, hogy milyen nap van?

- Csütörtök.

- Vicces - csattant fel. -  Ma jöttek haza a szüleid. Elfelejtetted? Szedd össze magad és elviszlek.

Csúnya dolog, de elfelejtettem. Nem kifejezetten őket, csak a nagy általános nemtörődömségemből ez sült ki. Nem vitatkoztam. Bólintottam, majd visszavonulót fújtam a szoba és a fürdő felé, hogy rendbe szedjem magam.

Nem sokat teketóriáztam, hisz nem a királynőhöz, hanem csak a tulajdon szüleimhez készültem. Azért a gyors zuhany és hajszárítás után egy kis smink és egy normális öltözék rám fért, hisz nem akartam őket megijeszteni a puszta látványommal.

Mikor lebotorkáltam a lépcsőn a srácok észre sem vettek. Nekem háttal ültek a kanapén, ahol nem sokkal azelőtt még én kucorogtam és bámulták a tévét. A szemem forgattam, mert mi mást is néztek volna mély egyetértésben, ha nem focit. Férfiak. Megközelítettem őket hátulról és megkocogtattam James vállát.

- Kész vagyok.

Le sem vette a tévéről a szemét - Már csak tíz perc van.

- Na persze, meg hosszabbításnak még egy fél óra - háborogtam. - Haladjunk, légyszíves. - A félmondattal előbbi háborgásom, inkább már halk könyörgésnek hangzott.

Megindult, közben egy üveget tett maga mellé az asztalra. - Rendben.

Ha jobban észnél lettem volna, akkor már messziről megérzem a sör szagát és az is szemet szúrt volna, hogy az ő kezében is van egy üveg. De nem voltam, így amikor felfogtam, mérgesen újabb adag zsörtölődésbe kezdtem. - Neked még vezetni kell ma, nem?

- De - vont vállat hanyagul.

- És szerinted az alkoholfogyasztás ezt egy cseppet sem befolyásolja - jelentettem ki tényként.

Felkacagott, az én ízlésemnek kissé harsányan - Szerinted melyik rendőr fog egy CIA ügynököt megbüntetni?

Felment bennem a pumpa, ez több, mint nagyképűen hangzott. - És szerinted a CIA igazolványod, majd az életed is megmenti ha balesetezel? Meg ha úgy adódik, akkor a másik ártatlan gépjárműben utazókét is?

Vette a lapot. Nem vitatkozott tovább.

Legnagyobb meglepetésemre, két nap után először Niallnek sikerült először mosolyt csalnia az arcomra, amikor távozásunkkor felajánlotta huncutul, hogy nyitva hagyja nekem az ajtót. Ő is tökéletesen tisztában volt vele, hogy nincs rá szükségem, hogy be tudjak jutni a lakásba, de még csak pótkulcsra sem. Jól esett, hogy nem a Jamessel való vitánk volt a végszó távozásunk előtt.

*

Ahogy ott ültünk a szüleim házában a vacsoraasztalnál négyen - mert persze, ha már ott volt, akkor Jamest is marasztalták - eléggé furán éreztem magam. Jobb szavak nincsenek rá, pedig kerestem. Igazán kínos nem volt a dolog, nem éreztem magam jól, se rosszul. Egyszerűen fura volt. Persze örültem neki, hogy látom a szüleim. Hisz évek óta csak átmenetileg látjuk egymást, otthon pedig már több, mint egy éve nem jártam.

Anya a kedvencemet főzte, soha nem voltam egy nagy húsevő, de a pork pie, egészen kicsi korom óta a kedvencem már. Mindig is szerettem az édes pitéket, meg a sósakat is. Ez meg talán azzal fogott meg, hogy a tésztába elbújtatva és a hús között ott kukucskálnak a kukoricaszemek. Anya a kedvemért ráadásul mindig tesz bele tojást is. Desszertnek pedig semmi más nem készülhetett volna, mint a mandulás-szedres sütemény, amit még a nagymamám nekem is megtanított. De ez nem sokat segített, csak turkáltam az ételt.
A téma sem kötött le különösebben. Amikor egy asztalnál négy emberből három kém, egy pedig CIA ügynök, akinek a szülei mellesleg kémek voltak, akkor természetes, hogy többnyire csak munkáról esik szó.
És nekem ezekről mindről-mindről Sadie jutott eszembe, a közös munka, az hogy utálja az áfonyát, és az hogy csak egyszerűen hiányzik.
Ahogy végig néztem magunkon, az egész olyan volt, mint egy unalmas amcsi romkom. Az a tipikus fajta, amikor a lány először viszi haza a barátját. Azt a néhány apróságot leszámítva, hogy Jamest már ismerték, nem a szerelmem, nem is vágytam szerelemre és a happyandre is elég kicsi volt az esély.

Tudtam, hogy a szüleim látják rajtam, hogy valami nincs rendben, de nem kérdeztek. Még nem. Csak felületesen csevegtünk és vacsoráztunk. Egészen addig míg Jamest be nem hívták valamiért a központba. Kicsit megijedtem, hogy nem-e a srácokkal történt valami, de sebtében még biztosított, hogy velük minden rendben van, majd távozott is.
Eddig tudtam tettetni, hogy minden rendben van. Eddig kerülhettem el a keresztkérdéseket, arról hogy mi a bajom. De valójában jól is esett, hogy végre valakinek kipakolhattam tövéről hegyére mindent. Otthon voltam. Újra otthon, biztonságban a szerető szüleimmel. Újra csak egy gyerek voltam. Ez a világ összes pénzét is megérné, de tudtam, hogy ez sokáig nem mehet így.

Elmúlt hajnal egy mire rászántam magam az indulásra.

- Hívjak taxit? - kérdezte apa. Hazavinni nem akartak, mert boroztak a vacsoránál. Ők felelősségteljesek.

- Légyszíves - mosolyogtam fáradtan.

- Mi a cím? - kérdezte, mert itt nem úgy van, mint Amerikában, hogy csak bevágod magad egy taxiba és kész. Ha megrendeled az autót, tanácsos a címet is bediktálni, mert annak híján van olyan társaság, ami nem vállalja a fuvart.

Zavartan ráncoltam a homlokom. Nem tudtam a címet. Kész, elfelejtettem vagy soha nem is tudtam, de ez az adat hiányzott. Megráztam a fejem - Oda találok. Az úton, amin egyszer eljöttem, vissza is találok, de nem tudom a címet.

Eléggé kétségbeesett arcot vághattam, mert apa csak bátorítóan elmosolyodott. - Semmi baj. - Megsimogatta  a vállam - Vidd el az egyik kocsit, úgy sem lesz rá szükségünk holnap.

- Oké - bólogattam. - Úgyis el akartam jönni holnap este is.

- Még szép hogy elakartál! - Anya hangja úgy zengett, mintha még a gondolatot is sértőnek találta volna, hogy esetleg nem jövök. - És elhozhatnád a kis barátodat is.

Összezavarodtam, utoljára ötévesen a játszópajtásaimról beszélt így - Milyen kis barátomat? - Kérdeztem értetlenül, hisz Jamest úgyis a nevén szólította volna. Ez pedig mint kiderült megint egy olyan szituáció volt, ami hogyha nem vagyok magam alatt már az első pillanatban is tiszta lett volna.

- Hát a kis védencedet - mondta olyan hangon, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

- Anya, ez szar ötlet, már meg ne haragudj. És amúgy is úgy beszélsz, mint egy vén trotty.

- Hogy beszélsz anyáddal? - szólt rám feddő hangnemben apa, de közben kuncogott.

- Már az vagyok - röhögött anya is.

A szemem forgattam - Na ja.

- És komolyan mondom. Miért ne hozhatnád?

- Mert! Erről nem nyitok vitát. Még jó hogy nem már az orosz drogcsempészeket is hazahoztam volna. Ne viccelj már velem. Az munka, ez meg magánélet.

Apa véget vetve a mi kis cívódásunknak lényegesebb kérdésre tért - A Maseratit vagy a Juke-ot akarod vinni? - Megvontam a vállam, mire a kezembe nyomott egy kulcsot. - Vidd a Masit, azzal könnyebb parkolni.

Ez szíven ütött. - Bármivel leparkolok neked a fizikai határoknak megfelelően a legkisebb helyre is - füstölögtem.

- Tudom - nevetett apám, mintha ez lett volna az évszázad poénja. - És azt is tudtam, hogy ezen fel fogod húzni magad.

- Vicces!

*

Niall tényleg nyitva hagyta nekem az ajtót. Viszont ő maga sem vonult még el, a nappaliból kivilágított a tévé fénye és veszedelmes hangok jöttek belőle.

- Brandy?

- Én vagyok! - válaszoltam, majd mikor minden felesleges cucctól /értsd. kabát, cipő és táska/ sikerült megszabadulnom csatlakoztam én is hozzá. Levágtam magam féloldalasan a kanapé hátuljára, majd elfintorodva kérdeztem - Ennyire unatkozol?

Hátrahajtotta a fejét a támlára és felém fordította - Mennyire?

- Pankráció? - böktem a tévé felé.

Vállat vont - Nem volt jobb.

- Hát, igaz rosszabbat is eltudnék képzelni - kacagtam, mire ő kíváncsian felvonta az egyik szemöldökét. - Kellemetlenebb lett volna, ha arra érkezem, hogy pornót nézel.

Ő is nevetett és teljesen lazán bejelentette - Azt nem tévén szoktam.

- Khm... legalább nem azzal álltál elő, hogy nem szoktál.

Még jobban röhögött - Ó várj, sosem nézek olyan szart.

Felemelt mutatóujjal, tettetett komolysággal rá rivalltam - Átlátok rajtad Horan.

Egy pillanatra kínos csend állt be. Talán ez szar poén volt tőlem. Valószínűleg már eddig is úgy érezte, hogy belemásztam az életébe és nincs privát szférája. Zavartan megvakargattam a homlokomat és kerülve a tekintetét a földet pásztáztam magam előtt.

Újra hátrafordította a fejét, hogy rám nézzen. - Most, hogy kiveséztük a pornó nézési szokásaimat, van mondjuk kedved harapni valamit.

Felkacagtam. Valójában leginkább a megkönnyebbüléstől, hogy annyira mégsem ütötte szíven a dolog. -  Tipikus férfi, ha üres a zacskója meg tele a hasa, akkor boldog. De Niall... öhm... én egy vacsoráról jöttem.

Úgy röhögött a térdét csapkodta. Majd mikor végre levegőhöz jutott csak annyit mondott:
- Jó, de gondoltam hátha - megint vállat vont. - Viszont én megyek és nézek valami harapnivalót.

Hamarosan egy nagy tányér barna golyóval tért vissza. - Az meg mi? - méregettem gyanúsan, mert elég fura volt.

- A legfinomabb fasírt és mártogatós, amit valaha kóstolhattál - mondta olyan odaadással, mintha minimum a világ nyolcadik csodájáról beszélt volna.

- Így hajnal kettő tájékában? - akadékoskodtam.

- Kit érdekel? - nézett teljesen hülyének. - Gyere hát kóstold meg. Meg ha nem vagy álmos, akkor valami filmet is nézhetnénk.

Tetszett az ötlet, mert bár nem sok alvás jutott ki az utóbbi időben, de tudtam, hogy úgyis csak forgolódnék. Így hát nem ellenkeztem. - Rendben, csak megyek és húzok valami kényelmesebb göncöt.

Mikor visszatértem egy kecsesnek cseppet sem mondható mozdulattal átugrottam a kanapé támláját és Niall mellett landoltam. Illetve kis híján a fasírtos tányérban, aminek köszönhetően újdonsült lakótársam egy mély torokmorgást hallatott. Ez számomra is hivatalossá tette, hogy nem szereti ha meteor csapódik a kajájába, vagy csak a lapított fasírtot, nem egészen tudtam eldönteni. De mivel a húsgolyók épek maradtak, így én is az maradtam, sőt még egy párnával és pléddel is meglepett, pedig ahhoz fel kellett állnia, hogy kivegye a tárolórekeszből. De meg tette, én pedig jó jelnek vettem ezt.

- És mit nézünk? - kérdeztem lazán, ekkor még nem számítva rá, hogy milyen érdekes élményben lesz majd részem. Az érdekest ez esetben inkább értelmezzük borzalmasnak.

- Arra gondoltam, hogy megnézhetnénk talán a filmtörténelem legjobb filmjét...

Hirtelen félbeszakítottam - Bonnie és Clyde?

- Nem, hanem...

- A keresztapa? - A fejét rázta. - Az üldözők. Ne bántsátok a feketerigót! Nincs bocsánat. Virradat - soroltam, de ő egyre csak a fejét rázta - Gyilkos vagyok.

- Mi van? - kiáltott fel és bennem megállt az ütő. Esküszöm egy pillanatra riadalmat láttam a szemében. Arra a pillanatra, amíg el nem nevette magát - Jézus O'Brien, te meg vagy veszve a bűntényekkel? - Megkönnyebbültem. Mégsem hoztam rá a szívbajt. Csak magamra, de az meg mellékes. Mindenesetre a gyerek színészetből is megélt volna, ha úgy hozza  a sorsa.

- Na jó, Titanic? - mosolyogtam, mert számítottam a reakciójára. Erre a filmre a férfiak nagyjából mind ugyanúgy reagálnak.

- Anyám! A hátam közepére se azt a filmet. Én a Tesó tusára gondoltam. Komolyan, tetszeni fog neked is.

Elhelyezkedtünk. Míg ő elindította a filmet én megkóstoltam a fasírtot, amit annyira istenített. Igaza volt, tényleg fergeteges, és ebből kiindulva azt hittem a filmek terén is jó ízlése lehet.

Hiba volt!

- Horan, most komolyan - megállította a filmet pedig még el sem kezdődött. Tiszta sor, utálja, ha közbeszólnak, de az ő szavaival élve 'kit érdekel'? - egy olyan filmet fogunk nézni és ráadásul te azt állítod, hogy a világ legjobb filmje, amiben egy perc huszonhatnál egy gusztustalan középkorú pasi a gatyájába nyúl, miután az anyja elpucolt otthonról?

- Probléma?

- Ó semmi...

Ahogy újra elindította és felvillant a kezelő sáv, rögtön le is állította - Honnan a picsából tudtad, hogy egy huszonhat volt?

Erre a kérdésre nem voltam felkészülve, de azért igyekeztem a legtermészetesebben vállat vonva az ártatlant adni - Fogalmazzunk úgy, hogy jó az időérzékem.

"Jól nézek ki, a szőrzetem buja V alakban göndörödik a mellkasomtól a golyómig." - hangzott fel a mondat a hatodik percben egy másik, szintén gusztustalan fickótól.

- Behányok - jelentettem ki.

Niallt ez nem hatotta meg, - Te mindig közbeszólsz? - igazából nem csengett harag a hangjában, így nem vettem magamra.

- Szokd meg.

Egészen négy percet bírtam, hogy ne szólaljak meg megint.

- Te komolyan viccesnek tartod, hogy két negyvenéves pacák úgy viselkedik, mint két hároméves debil gyerek?

Lemondóan rázta meg a fejét - Pont ez a röhejes, hogy mennyire degeneráltak.

Szenvedtem! Nem csak visszafogottan, hanem úgy nyíltan mindent beleadva. Kiborított a film alpárisága. Persze nem kezdtem hisztizni vagy valami, csak látványosan sokat mocorogtam meg sóhajtoztam is nagyokat. Nem vagyok prűd, sőt tapasztalatlanságom ellenére még csak zavarba sem jöttem, ha pikánsabb vizekre eveztünk, akkor sem ha férfi is volt a társaságban, mert egykét csípős beszólással mindig kivágtam magam. De ez maga volt a borzalom.

Mikor már kimerítettem nemtetszésem nonverbális jeleinek teljes tárházát, úgy láttam itt az ideje ismét szóvá is tenni.

- Ezt te tényleg élvezed? - fordítottam nagyon lassan, sokatmondóan felé a fejemet.

- Mi van O'Brien nem bírod az altesti humort? - röhögött ki.

Itt az idő most vagy soha, meg kellett mondanom. - Nem! Nagyon nem.

- Így jártál - vont vállat és visszaszegezte a képernyőre a tekintetét. Én pedig ezt nem hagyhattam annyiban.

- De úgy látom neked nagyon bejön.

- Ahan - nyögte oda, de igazából nem velem foglalkozott.

Felültem, felé fordultam, mert így nagyobb esély volt felhívni magamra a figyelmét, bár a közönséges filmremek komoly ellenfélnek bizonyult. - Tudod, - hatásszünetet tartottam, hogy ő is felém forduljon - bizonyos forrásaim azzal nyugtattak, amikor idejöttem, hogy a rajongóid azt mondták rólad, hogy 'cuki és ír'. Szerintem ez sokkal inkább 'obszcén és ír'.

Azt hittem, hogy nálam a pont, de tévedés volt. - Ebből az ír a lényeg, az mindenre magyarázatot ad - jelentette ki, majd már ismét a film volt figyelme középpontjában.

Így hát mit volt mit tennem, elhelyezkedtem kényelmesen, teljesen begubóztam a takaróba és vártam hogy teljen az idő. Az elmúlt napokban ebbe úgyis annyira belejöttem. Csak míg a várakozás arra, hogy Sadie-ről hírt kapjak végtelennek tűnt, addig legalább azt tudtam, hogy a filmnek egyszer tényleg vége lesz.

8. Elveszett lelkek

Kissé hallgatott, majd belekezdett. Azzal kezdte, hogy ne ijedjek meg, de nyilván, akinek azt mondják, hogy ne ijedjen meg, az mindjárt rögtön meg is ijed, ez természetes. Ennek ellenére figyelmesen hallgattam a válaszát, amit egy cseppet sem volt jó érzés hallani. Minden szavától egyre jobban zsibbadt el a karom és lett gyorsabb a pulzusom, valamint nehézkesebb a légzésem, mígnem legördült az első könnycsepp az arcomon...

Lecsúsztam a fal mentén, összerogytam ott a sarokban. Próbáltam megemészteni a hallottakat, Sadie eltűnt. Nem jelentkezett, nem lehet utolérni, nem lehet bemérni. Ügynöki körökben ennél nem nagyon lehet rosszabb hírt kapni. Sadie ugyanígy vesztette el az édesapját, a mai napig nem tudjuk, hogy mi lett vele. Sad még csak tíz éves volt akkor. Bevetés közben nyomaveszett Tajikistanban. Valahogy ez a bizonytalanság körbe lengte az ő életét, hiszen még végső búcsút sem tudtak tőle venni.

Csendben pityeregtem. Egyszer csak nagy lendülettel kicsapódott a sajtószoba ajtaja, reflex szerűen az arcomhoz kaptam és letöröltem a könnyeim. Harry lépett ki és sietősen távozott a másik irányba. A következő James volt, körbenézett és ahogy meglátott egyből felém indult. Gyors fel akartam tápászkodni, de remegett kezem-lábam és nem ment olyan könnyen, mint általában. James után kissé lemaradva Niall lépett ki. Ő is felém indult, de félúton valaki megszólította, úgyhogy visszafordult. 

James talpra segített és szorosan átölelt. Akartam egy mélyebb levegőt venni, de szaggatott nyöszörgés lett belőle. Férfias tenyerével határozottan, de mégis gyengéden megdörgölte a hátam. - Brandy, valami baj van? - Újra a nehézkes levegővétellel próbálkoztam. - Gyere üljünk le.

Eltámogatott valamerre, igazán nem is figyeltem rá, hogy merre megyünk. Majd már csak azt fogtam fel rendesen, hogy a büfében vagyunk, viszont mindenki el van tűnve. Nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget. 

- Bran, mi történt? - ült le velem szembe az egyik kis asztalkához és megfogta az asztalra fektetett kezem.

Szinte égették a torkomat a szavak - Sadie eltűnt.

Egy pár másodpercre elhallgatott. Talán nem tudta mit mondjon, talán érezte, hogy nincsenek megfelelő szavak. - Ő ki?

- Ő is egy közülünk. Együtt jártunk iskolába, azóta pedig együtt dolgozunk. Vele és Tessa a harmadik, így alkotunk együtt egy számunkra tökéletes csapatot.

- Nem csak számotokra tökéletes az, ha eddig a pozícióig feltornáztátok magatokat. És... van rá még valami esély, hogy előkerül?

Hosszan hallgattam, mielőtt nagy sóhaj után válaszoltam. Magamnak sem akartam beismerni. - Fogalmam sincs. Igen csekély rá az esély. Már három bejelentkezést is elmulasztott, szóval több, mint kilenc órája egy halvány jel sincs róla.

James arca is eltorzult a hír hallatán, kicsit erősebben szorította a kezem. - Hol tűnt el?

Igazság szerint neki sem beszélhettem volna róla, de valakivel beszélnem kellett, egy ilyen dolgot nem egyszerű egyedül megemészteni. És ha már beszélnem kellett róla, akkor még mindig jobb, ha neki beszélek, mint akárki másnak. - Argentínában. - Kisebb csönd után folytattam. - Egy terrorista csoportot üldözött. Volt vele egy csapat fiú is. Szívcsapás. Mi így hívjuk magunk közt, az lett volna a dolga, hogy a vezető fiának elcsavarja a fejét és beférkőzzön a csoportba. De ő és még két ügynökünk eltűntek. - Míg beszéltem végig a kezeinket bámultam és a lehullott könnycseppemet, ami ezután már az asztalon egy apró tócsában árválkodott. Ismét hallgattam egy darabig, de ott motoszkált bennem, hogy felhívjam a figyelmét rá, hogy mekkora titok ez, akár mennyire is úgy jöhetett ki, hogy én nem tartom őt megfelelő ügynöknek. Hisz azt feltételeztem, hogy egy olyan alapszabály végrehajtására, mint a titoktartás ne lenne képes. Mégis megtettem, hisz ez már rutinként égett belém. - James, ugye nem kell mondanom sem, hogy...

- Titok! Persze, hogy nem. - Kedvesen elmosolyodott. Szerencsére nem sült el visszájára a dolog és nem haragudott meg rám. - Bran - jobb kezét az arcom éléhez igazította és hüvelykujjával végig simított a pofimon. - Nem mondhatom, hogy minden rendben lesz, mert nem vagyok jós. Viszont az nyugodtan mondhatom, hogy az a lány egy hős. Fiatal, bátor és csodálatraméltó. - Olyan finoman hangsúlyozta a szavakat, hogy úgy éreztem egy ököl szorítja a mellkasom. Betalált, a közepébe.

- Köszönöm!

- Mit? A tényeket? - szeme lágyan csillogott és szinte melegség járt át tőle.

- Nem. - ráztam meg a fejem. - Hanem, hogy nem múltidőben beszélsz róla. Azt hiszem abba belehalnék.

Felállt és felhúzott engem is, majd szorosan megölelt. - Rám számíthatsz, ugye tudod? - Csak bólogattam és egy kicsit élveztem az ölelését, a testéből áradó melegséget és nyugodtságot.

- Azt hiszem jobb lenne mostmár a munkámra koncentrálnom, úgy gyorsabban telik ezzel a borzalmas várakozással töltött idő.

*

Mikor a műsorkezdés előtt előszállingóztak a srácok kétszer számoltam őket végig, de még akkor is zavartan pislogtam és nekifutottam harmadszorra is. Ekkor már névsort is számoltam magamban, majd a végén a homlokomra csaptam, hisz már ránézésre is hiányozhatott volna. Minő meglepetés, hogy épp Harry nem volt ott ahol lennie kellett volna. Amilyen passzban voltam, mindjárt a legrosszabb futott át a fejemen.

Idegesen eresztettem ki a hangom - Emberek, valaki nem látta Harryt? Harry Stylest! - helyesbítettem, mivel jó pár idegen is volt körülöttünk. Bár valószínűleg anélkül is tudták, hogy kiről is beszélek.

Mindenki a fejét rázta és tulajdonképpen ezen kívül keresztül is néztek rajtam. Csattanni készültem, de James megragadta a felkarom és diszkréten berángatott a mellettünk levő ajtón egy kisebb takarítószer raktár szerűségbe.

- Brandy, ne feledd a fedősztorid - figyelmeztetett. És igaza volt. Ha akkor ott pánikolva keresni kezdem Harryt, akkor eléggé átlátszó lett volna, hogy nem Niall barátnője vagyok. Vagy legjobb esetben azt hitték volna, hogy egy csúnya szerelmi háromszögben vagyunk. De ezt nem engedhettem meg magamnak, így vettem egy mély levegőt, hogy rendbe szedjem az idegeimet.

Ebben a pillanatban, az amúgy résnyire nyitva hagyott ajtó megmozdult, majd Louis dugta be a fejét. Csak azt akartam, hogy Harry azt mondta lemegy a büfébe. Valószínűleg Louis kicsit más színben látta a dolgokat mint én. 

De hála az amúgy is zilált idegeimnek, mindjárt csak egy dologra tudtam gondolni. A büfé üres volt, amikor mi ott voltunk. Teljesen üres. Ami egy ekkora épületben rém fura. Persze, hogy mindjárt azon rágódtam, hogy baj van. Mi másra is gondolhattam volna, mikor alig egy fél órája tudtam meg, hogy a legjobb barátnőmet, akit már testvérnek is tekintek, valószínűleg eltette láb alól egy maroknyi rosszfiú. A helyzeten az sem segített sokat, hogy nem vittem magammal semmi kütyüt, mivel úgy voltam vele, hogy nem lehet úgysem baj, és még a központból sem válaszoltak a hívásomra, így nem tudtam ellenőrizni, hogy éppen merre járhat.

- James - emeltem rá néhány másodpercnyi gondolkodás után a tekintetem - átkutatjuk az épületet!

A társam csak bólintott egyet határozottan, majd megnyomta a headsetjén a kis gombot. - Srácok vegyétek körbe az épületet és figyeljetek minden gyanús mozgást.

- Kezdjünk a büfé mögötti folyosón - mondtam határozottan, majd kirontottam a kis helyiségből.

Sebesen vágtattam az irányba, ahonnan nemrég visszatértünk, James szorosan a sarkamban loholt. Az érzelmeim kavarogtak. Veszettül ideges voltam, hogy vajon mi van Harryvel, egyben kétségbeesett is miatta, bár az lehet inkább Sadie miatt volt, de közben bizsergett a gerincem, a jóleső 'történik valami' érzés is ott motoszkált bennem. Néha komolyan elgondolkozom rajta, hogy talán pszichiáterhez kellene fordulnom, mert többszörös személyiség betegséggel küzdök, de azután mindig rájövök, hogy inkább ezt jobb ha nem kezeltetem. Az az egyik vesszőparipája a kémeknek, hogy az a pillanat, amikor gondolkoznod kell a fedősztoridon lehet a halálos ítéleted. Így jobb nekem, hogy több én lakozik bennem, könnyű azonosulni bármilyen szereppel, bár pont ezzel a barátnősdivel problémáim vannak, de hát rajta vagyok az ügyön.

A büfé még mindig kongott az ürességtől. Azonnal jobbra vettük az irányt, ahol egy hosszú viszonylag sötét folyosó feküdt rengeteg ajtóval. Abban a pillanatban egy-két zárt ajtó nem jelentett volna kihívást, ha kellett volna a falon is átmegyek, kész voltam a föld alól is előkeríteni Harryt.

De nem kellett.

Épp ráfókuszáltam az első ajtóra, amikor James elkapta a csuklóm, maga felé fordított és bal mutatóujját az szája elé tartva csitított, hogy füleljek egy kicsit. Kérdőn néztem rá és mikor rájött, hogy nem csak az arcomra fagyott a kifejezés, hanem tényleg nem hallok semmit, hitetlenkedve kérdezte - Te tényleg nem hallod?

Talán csak a vér pumpált túl hangosan a fülemben, talán csak a múltkori bombarobbanás tette, de tényleg nem hallottam semmit. - Mégis mit?

- Fülelj jobban - utasított és közben közelebb húzott egy ajtó felé.

Mikor felfogtam, hogy az ajtóra az van felvésve nagybetűkkel, hogy RAKTÁR, akkor már támadt egy baljós sejtelmem. Majd mikor én is meghallottam bentről a hangokat, amik cseppet sem olyanok voltak, mintha a bent lévő emberek nem teljes egyetértésben lennének odabent, elborult az agyam. Konkrétan, ha egy mesefilmben lettünk volna, akkor a fülemből előtört volna a füst.

Kikaptam egy hullámcsatot a hajamból, babráltam vele egy pillanatig, majd belöktem az ajtót. Tény egy: Harry Styles fehér, kopasz seggének látványa örökre a retinámba égett. Van annak hátránya is, ha az ember lányának különösen jó a memóriája. Tény kettő: Néha elborzadok a saját korosztályomon. Számomra felfoghatatlan, hogy hogy képes egy lány szétdobni egy fiúnak a lábát egy zsúfolt raktár egy tárolórekeszén. Még akkor sem értem, ha ez a fiú történetesen a világ legfelkapottabb popbandájának az  egyik énekese. Tény három: Harry jobban járt volna, ha tényleg inkább elrabolják, mert ami tőlem várt rá, az rosszabbnak ígérkezett.

Ahogy kicsapódott az ajtó, Harry felénk kapta a fejét, valamint a hölgyemény is feltámaszkodott a könyökére, hogy jobban széjjel lásson, miközben alul még mindig szorosan össze voltak forrva.

- Mi a Isten picsája - kezdtem bele mérgesen, ordítva.

De Harry közbe szólt, szintén kiabálva - Nem takarodnál ki?

Egy percre megfordult a fejemben, hogy tényleg sarkon fordulok, de az nem Brandy Evansre vallott volna igazán, és tudtam, hogy ha most nem bizonyítom be neki, hogy együtt kell velem működnie, akkor sosem fog sikerülni. - Nem! - és tényleg nem mozdultam egy tapodtat sem.

- Akkor legalább fordulj el!

Na erre már sokkal inkább hajlandó voltam. James úgy röhögött majd megfulladt. Oldalba is könyököltem, hogy szedje össze magát.

Mikor a két díszpinty már épp távozni készült, elálltam az útjukat. - Te ki vagy? - néztem a lányra.

- Laurell - motyogta. Bár nem egészen a nevét kérdeztem.

- És mit keresel itt?

- Itt dolgozom.

- És mit dolgozol itt? - faggattam tovább.

- A büfében vagyok - kaptam újabb tőmondatos választ.

- Nekem nem úgy tűnsz, mint aki a büfében van. Már egy fél órája szeretnék egy eszpresszóhoz jutni, úgyhogy kérlek - intettem a pult irányába.

A lány, mint mostmár tudjuk, Laurell elsomfordált és Harry is megindult volna. De egy szúrós pillantást vetettem rá - Veled még nem végeztem. - Majd Jameshez fordultam. - Visszamennél a többiekhez.

Bólintott majd el is vonult. Harryt tolatásra kényszerítve benyomultam a helyiségbe, becsuktam magam mögött az ajtót és nekidőltem. Szerencsére, vagy nem szerencsére, de a mérhetetlen dühöm egy része elszállt, az adrenalin, amilyen hirtelen gyűlt a testemben, olyan hamar szerte is foszlott. Ez már inkább elkeseredés volt.

- Mi kell ahhoz, hogy elfogadj? - A mondat sokkal halkabban és sokkal könyörgőbben jött ki a számon, mint én azt szerettem volna.

Egy darabig lógva maradt a kérdés.

- Mire gondolsz? - jött végül válaszul szintén egy kérdés?

- Nézd... - kezdtem bele. - Én tudom, hogy átkozottul nehéz lehet, amikor idejön egy kis fruska és hirtelen elkezd dirigálni. De talán megpróbálhatnánk közös nevezőre jutni. Úgy marha hosszú lesz ez a két hónap, ha folyton egymás vérét szívjuk, viszont ha mindketten alkalmazkodnánk egy kicsit, akkor talán nem lenne pokol az életünk. - Ez hiba volt tőlem. Ebben a helyzetben megmutathattam volna, hogy ki a főnök, de ahhoz keménynek kellett volna lennem. És most nem ment.

- Most éppen mivel léptem a lábad ujjára? - hőzöngött.

- Harry, te nem úgy látod a dolgokat mint én. Ez normális. De amint behajtottunk az utcába, én már csak ablakokat, tetőket és sikátorokat láttam mindenhol. Beléptünk az épületbe, folyosó és ajtó mindenhol. Az normális, hogy te nem látod olyan kiélezetten a veszélyforrásokat, mint én. Nem kérlek, hogy számolj be minden lépésedről, de nem szeretném, hogy még egyszer ez előforduljon, hogy szőrén szálán eltűnsz és pláne nem szeretném, hogy még egyszer ez a látvány terüljön elém csak azért, mert te önfejűen mindig a saját utadat járod.

7. Légy a Hálótársam

Este feküdtem az ágyban és iszonyatos bűntudatom volt, amiért ő ragaszkodik hozzá, hogy a földön aludjon egy hálózsákban. - Gyere már fel! – kértem századjára.

- Nem, jó ez itt nekem – hadakozott szintén századjára.

- De nekem nem! Nem vagyok hozzászokva, hogy kitúrjak másokat az ágyukból. Tudom, hogy fura idegenekkel együtt aludni, de az sem állapot, hogy két hónapig azon a kemény földön aludj. – Valószínűleg ezt nem gondolta végig ez idáig, hogy az a két hónap bizony nagyon hosszú idő.

- De biztos nem baj?

- Gyere már! – miközben felköltözött, meg folytattam – Egyébként meg semmi gáz. Én nem foglak megerőszakolni téged, te meg nem tudsz engem, mert garantáltan nem kelnél fel többet élve, úgyhogy elleszünk mi. – Nem szólt, csak egy nagyot nyelt. Végül elröhögtem magam. – Ne aggódj már, csak viccelődöm veled. Tudod, valahol mélyen elásva azért lakik bennem egy átlagos 20 éves lány is.

- 20 éves vagy?

- Igen. Többnek hittél?

- Aha.

- Mit gondoltál, hogy egy jól plasztikázott negyvenes vagyok? – kacagtam.

- Nem! Tudod, ránézésre nem mondanám meg, hogy több vagy, de ahogy látod a világot…

- Ez van – rántottam vállat, de ő ezt a sötétben nem láthatta.

- Kérdezhetek még egy utolsót?

- Miért van egy olyan érzésem, hogy ez maximum mára lesz az utolsó? – kuncogtam megint, s bár költőinek szántam a kérdést, de választ kaptam rá.

- Mert elég hamar kiismertél - nevetett és ott a sötétben, amikor nem láthattam, csak hallottam őt, olyan felszabadultnak tűnt.

- Az a dolgom. Na ki azzal a kérdéssel!

- Hogy lettél kém?

- Iskola. Egyébként a szüleim is kémek… és ezt sem szabadott volna elárulnom – mondtam rosszallóan, de inkább magamra haragudtam. - De jobb szeretjük az ügynök kifejezést. Tudod az kevésbé feszélyező.

- Téged feszélyez? - kérdezte és naivitása már-már csodálatra méltónak tűnt számomra.

- Nem igazán. Sokkal inkább téged - nevettem és szerencsére vette a poént, úgyhogy velem nevetett.

Sokáig feküdtem még ott álmatlanul és gondolkoztam ezen és hasonló dolgokon. És azt is tudtam, hogy Niall is sokáig fent volt még. Mégis mikor másnap rákérdeztem füllentésen kaptam.

- Hamar elaludtál az este? – kérdeztem.

- Aha – jött a válasz, s a balkezem gyűrűsujjában sugárzott a bizsergő érzés, hála Dr. Molley-nak, akinek egyik találmánya, a hazugságvizsgáló gyűrű. Nagyjából úgy két méterig hatásos és bizony néha nagyon jól jön. Persze ez nem az az eset volt. Most csak mosolyogva nyugtáztam, hiszen ez kegyes hazugság volt, azt akarta, hogy ne érezzem rosszul magam, amiért nem tudott aludni.

Viszont ez előtt még egy kisebb szívrohamon is átestem. Mint már említettem, ez volt az első alkalom, hogy valakire így kellett vigyáznom. Így mikor reggel kipattant a szemem és Niall eltűnt mellőlem az ágyból, akkor elsőre nem a logikus magyarázatok jutottak eszembe, hogy hová is tűnt, hanem rögtön azt hittem, hogy itt a világ vége. Kissé paranoiás lennék? Lehet, de azt hiszem az én szakmámhoz nem árt egy kicsit kattantnak lenni.

Kipattantam az ágyból, felcsaptam a laptopom és az a néhány másodperc, amíg a nyomkövető program - amelyik az órákat működteti - betöltött, az rengeteg időnek tűnt. Amikor felvillant az öt kis pötty a térképen, gyors ránagyítottam a sárgára, majd igen nagy megkönnyebbülés járt át, mikor az pontosan azon a helyen villogott, ahol én is tartózkodtam. Persze ebben a pillanatban belém hasított a tudat, hogy mekkora nagy baromság is volt a kétségbeesésem, s már-már még komolyan idiótának éreztem magam. Gyors ellenőriztem, hogy a többiek merre járnak, telefonáltam Tessnek, majd elindultam megkeresni Niallt.

A nappaliban futottam bele, épp felfelé indult egy nagy pohár kávéval. Fel akart ébreszteni, mert hamarosan indulnunk kellett valami interjúra.

- Hé, jó reggelt! - vigyorgott, és még mielőtt reagálhattam volna felém nyújtotta a kezét és megkérdezte - Kávét?

Elmosolyodtam és érte nyúltam - Köszönöm! És neked is jó reggelt.

Egy pillanatig csak álltunk ott, kissé kínos volt a szituáció. Egyikőnk sem tudta, hogy mihez kezdjen a másikkal, majd Niall törte meg a csendet - Szerintem van még annyi időnk, hogy itt leüljünk kényelmesen meginni.

- Mert hova készülünk? - kérdeztem csodálkozva, közben pedig helyet foglaltam a kanapén.

- Be kell mennünk egy interjúra, aztán hát nem tudom, hogy akarsz-e jönni, de gondoltam szólok. Csak olyan békésen aludtál, hogy gondoltam előbb főzök egy kávét és csak utána ébresztelek fel.

Szívem szerint azzal álltam volna elő, hogy ha azon múlna, hogy én mit akarok, akkor ettől a szent helytől igencsak messze lennék, de kedves húzás volt tőle ez a kávés dolog, úgyhogy nem akartam bunkózni. - Ez nem akarás kérdése. Mennem kell, nincs mese.

*

Mikor megállt előttünk a kisbusz, Niall kinyitotta a hátsó, tolóajtaját, majd intett egyet a kezével, hogy menjek. Kissé szíven ütött a tény, hogy akárhogy is spekuláltam Harry mellé kerültem, de ő sem örült nekem jobban, ezt bebizonyította a kommentje, mikor az álmosságtól nyúzott képét odafordította és meglátott.

- Na, itt van már... - a szemét forgatva fintorgott, majd tekintetét újra a másik irányba szegezte.

Dühösen pattantam be mellé. - Neked is hasonlóan jó reggelt! És tudd, itt vagyok, itt is maradok és én leszek a lidércnyomás az életedben. - Mondatom közben visszafordult felém, úgyhogy éles pillantásokat cseréltünk egymás közt, majd már csak azt vettem észre, hogy megindul az autó. Hirtelen felkaptam a fejem, de megnyugodtam, mikor a másik oldalamon Niall ott figyelt, úgyhogy nem hagytuk őt el.

Egyedül Louis volt olyan laza és fitt, hogy röhögjön rajtunk, vagy csak neki nem volt esélye más felé bámulni, mert velünk szemben ő ült középen, Liam meg Zayn pedig bámultak ki két oldalra az ablakon. Több, mint egy órába telt keresztül vergődnünk Londonon. Harry addig durcázott, hogy a végére el is aludt.

Néha hátra néztem, három sarokig bírtam míg beleszóltam a karkötőmön lévő kis mikrofonba. - Srácok, szóródjatok. A királynő sem közlekedik ekkora karavánnal.

- Merre? - jött James ismerős hangja a fülemre.

- Párhuzamos utcákra - adtam az utasítást, majd a minket követő öt nagy fekete autóból három a következő kereszteződésnél lekanyarodott, egy pedig lemaradt egy kicsit.

Hátrahajtottam a fejem és élveztem még a plusz kis pihenőidőt, ami az alvás hosszabbításaként még kijutott. Pontosan 42 percet és 27 másodpercet utaztunk még, nem néztem az órámat - ezt teszi a kém-időérzék.

Mikor kiszálltunk, körbefordultam a tengelyem körül és alaposan szemügyre vettem a környéket, ezt sem olyan átlagosan alaposan tettem, hanem olyan kémesen alaposan. Furcsa egy helyzet volt, hogy egyszerre kellett a szakmaiságomnak eleget tennem, meg elhinnem magamról, hogy egy tök átlagos lány vagyok. Egy kis szűk utcácskában voltunk, körös körül magas házak megannyi ablakkal és parkoló autók minden felé. Éles helyzetben tuti be nem engedtem volna ide a srácokat, de egy internetes fenyegetés, ami egy hónappal későbbre szólt, nem jelentett túl nagy rizikófaktort.

Harry miközben kiszállt akkorát ásított, hogy majdnem bekapott mindannyiónkat. Ahogy elment mellettem, kiléptem elé és belecsíptem kétoldalt az arcába, mint a gyerekeknek szoktak a vén banyák, akik rácsodálkoznak, hogy már mekkorát nőttek. - Nem tán álmos vagy, cukipofa? - és még egy kicsit rángattam is hozzá.

- Bah! - mordult fel és elhúzta a fejét - Ha nem az lenne a hobbitok, hogy hajnalban ébresztőt csaptok, akkor nem lennék - hányta a szememre.

- Hogy mi van? - néztem rá értetlenül.

- Az, hogy nem igaz, hogy a ti központi személyzetetek csicsergő hangú egyik kis titkárnőcije reggel négykor feltétlenül szükségét érezte, hogy egy telefonhívással ellenőrizze, hogy minden rendben van-e - ha lehetett most még dühösebb volt, mint előtte.

Én pedig egyből tudtam, hogy az a csicsergő hang csak is Tessé lehet. És azt is, hogy már az esti utolsó videóhívásunk végén tudnom kellett volna, hogy az az ördögi csillanás a szemében nem a véletlen műve volt. Semmiféle protokoll nincs, ami szerint hívogatni kellene a védett felet, hiszen megannyi másik módon úgyis ellenőrizzük.

- Jobb, ha hozzászoksz - vontam vállat. - Máskor is megeshet. Ja, és jobb ha tudod, hogy az csicsergő hangú titkárnő valójában az egyik bevetésirányítónk, aki mellesleg kiváló kutató és még ennek a tetejébe, ha a kezébe adok egy szál spagetti tésztát, akkor legalább harminchétféle módon meg tudna ölni vele.

Gondolatban pedig feljegyeztem, hogy ha legközelebb beszélek Tessel, akkor ezért még hatalmas köszönettel tartozom, hisz nem szórakozásból tette hanem, hogy egy kicsit megleckéztesse őt a kedvemért.

Időközben nem messze tőlünk leparkolt a CIA egyik autója is. Erről eszembe jutott, hogy lehet nem ártana konzultálnom Jamesszel. Nem tehetek róla, de nem sűrűn dolgozunk együtt, úgyhogy ilyen kis apróságokra emlékeztetnem kellett magamat. Miután megbeszéltük, hogy milyen alakzatban helyezkedik el a többi autó, úgy döntöttünk, hogy James is bejön velem. Nem mintha ez a srácok életének szempontjából létfontosságú lett volna, de tudtam, hogy itt elfoglaltak lesznek. Én meg gondoltam addig sem leszek egyedül. 

Az épületben egy hölgy azonnal valami sajtószobába terelt minket, ahol a műsormenetet beszélték át. Engem ez egyáltalán nem érintett, így írtam inkább egy hálálkodó smst Tessnek, a reggeli kis magánakciójáért. Mikor egy pillanat múlva felvillant a telefonom képernyője jelezve a bejövő hívást, kislisszantam a szobából magam mögött hagyva a srácokat, a rádiósokat és Jamest is.

Sietős léptekkel mentem arrébb, hogy ne hallatsszon be a hangom, majd vidáman szóltam bele a telefonba. - Szia Tess! - az arcomon akkora mosoly terült el, hogy jobb, hogy senki nem látott, mert biztos hülyének néztek volna. 

- Jó reggelt Bran! Minden rendben van arra? 

Valami baljós előérzet szúrt a bordáim közé és hirtelen nem tudtam mit kezdeni a különös érzéssel. - Ahan. itt vagyunk a rádióban, épp valami megbeszélés folyik. Itt van velünk James is.

- Ennek örülök - vágta rá és komolyan, mintha megkönnyebbülést hallottam volna a hangjában, de ez még nem a teljes felszabadulás volt.

- És arrafelé minden rendben van? - tettem fel a kérdést, ami nyomasztott.

Kissé hallgatott, majd belekezdett. Azzal kezdte, hogy ne ijedjek meg, de nyilván, akinek azt mondják, hogy ne ijedjen meg, az mindjárt rögtön meg is ijed, ez természetes. Ennek ellenére figyelmesen hallgattam a válaszát, amit egy cseppet sem volt jó érzés hallani. Minden szavától egyre jobban zsibbadt el a karom és lett gyorsabb a pulzusom, valamint nehézkesebb a légzésem, mígnem legördült az első könnycsepp az arcomon.

6. Én Diktálom az Ütemet

Bekapcsoltam a laptopom, majd megnéztem Tess miket küldött át a nap folyamán. Persze nem a videókkal kezdtem. Volt annál fontosabb is, na meg az alanyok kétötöde ott ült velem szemben, így hát nyilván nem fogok youtube videókat nézegetni róluk. Végre megkaptam a bővített alaprajzokat is. Miután átnéztem, az órákat kezdtem beprogramozni. A két srác, csak szótlanul ült egymás mellett a kanapén.

- Figyeljetek, amúgy nem harapok, csak tegyetek úgy, mintha itt se lennék.

- Miért lettél ügynök? – kérdezte Harry. Közben csekkoltam a nevét az aktában. Valahogy nem éreztem úgy, hogy tudnia kellene. Míg Niall, ha feltett egy kérdést, addig úgy éreztem, hogy korrekt választ kell adnom, Harrynél ez nem jött elő. Talán mert Niall életét én fenekestől felforgattam és úgy éreztem, hogy ennyi jár neki.

- Erre nem válaszolhatok - mondtam hűvösen.

- És most mit csinálsz? – folytatta.

- A dolgomat – feleltem én is pont olyan flegma stílusban, ahogy ő viselkedett velem mióta megéreztem. Az igazat megvallva több, mint idegesítő volt a gyerek.

- Lehet, hogy erre sem, de honnan tudtad, hogy hol a szobám vagy hogy hol a fürdő, mikor körbe sem vezettelek? – kérdezte Niall.

- Tévedsz, erre pont, hogy válaszolhatok. - Azzal kattintottam néhányat és a képernyőn feltűnt Niall házának alaprajza, majd feléjük fordítottam.

-Ez itt az én házam? Az a ház alaprajza? – csodálkozva hajolt közelebb a kisasztal fölött, hogy jobban szemügyre vegye a képernyőn kirajzolódó kriksz-krakszokat.

- Aha – kattintottam még egyet. – Ez pedig a környéké – még egyet. – Ez pedig Harryé –és egy utolsót. – Ez pedig azé a környéké. Meg van mindegyikőtöké.

- És mik azok a sárga körök? – folytatta Niall.

- Azok a környék gyengepontjai, ahonnan a legkönnyebb támadni – magyaráztam türelmesen, mint egy elsős tanító néni az ábécét.

- És a kék x-ek? - kérdezte Harry és az eddigi pimaszsága átcsapott komoly érdeklődésbe.

-A megfigyelési pontok, ahol állandóan kint van egy kollégánk.

- És nálam miért vannak négyen, míg Niallnál csak ketten? – kérdezte Harry

- Naillnál azért van kevesebb, mert itt itt vagyok én. És nálatok három egység a megfigyelő, egy pedig követ titeket, ha mentek valamerre. Így mivel, remélhetőleg mindjárt ideérnek a többiek is, itt lesz hat egység plusz én. Igen, én is túlzásnak érzem egy kicsit, egy kis internetes fenyegetés miatt, de hát ez a protokoll – rántottam vállat.

Több kérdésük nem volt, ez egy időre sokkolta őket. Én folytattam tovább a munkát egészen addig, amíg be nem futottak a többiek is egyenként.

- Üljetek le, mert hosszú lesz. – mosolyogtam. Helyet foglaltak, majd belekezdtem. – Akkor még mielőtt valakinek ismét sürgős távozhatnékja lenne, – néztem itt sokatmondóan Harry-re – válasszatok magatoknak egy-egy órát. – tartottam eléjük és nem mondhatják, hogy nem vagyok rendes, mert divatos drága férfi óráknak néztek ki és még a választás szabadságát is, meghagytam nekik. - Jó, csatoljátok fel! – mikor végeztek, elvigyorodtam – Na, most van az a rossz hírem, hogy ezt már csak akkor veszitek le, ha én kikódolom a gépen, amúgy nem tudjátok kinyitni – persze, mindannyian egyből bepróbálkoztak vele, de nyilván nem sikerült nekik. – Ne aggódjatok, ütésállóak, vízállóak, semmi baja nem eshet bármit is tesztek vele. – Azt az apróságot meg elhallgattam, hogy amúgy nyomkövető van benne, ami egyenes összeköttetésben van az én kütyüimmel, meg, hogy Tess bármikor beméri őket a műholdakon keresztül és még akár pontos képet is kaphatok róluk vagy az épületről ahol vannak, tehát nem tudnak elbújni. Valamint, hogy bele van építve egy fotó lencse, ami fél percenként automatikusan képeket küld Tessának a laborba és egy program másodelemzi őket és felismeri az arcokat, valamint a furcsa objektumokat. Hát, ezeket az apróságokat nem kötöttem az orrukra.

- Én nem tudok órában aludni! – nyávogott Harry.

- Majd hozzászoksz. – rántottam vállat.

- És miért kell ez nekünk? – kérdezte Zayn.

- Na ez már egy jó és jogos kérdés, göndör barátod tanulhatna tőled! – az említett megforgatta a szemeit. – Ne csináljátok, amit mondok, de amint látjátok, az oldalukon van négy kis gomb. Ha egy x formában sorba benyomjátok őket, majd megérintitek a tetejét, hogy beolvassa az ujjlenyomatotokat, akkor egyszerre küld riasztást nekem, a központnak és a CIA-nak. De ezt tényleg csak életveszély esetében tehetitek meg. Valamint most, de csak egyesével, mert bele kell programozni az ujjlenyomatokat. Niall te kezdd!

- Oké! – s egy kis vigyor húzódott a szája sarkában. Valójában mindegyiküket úgy elbűvölte a kütyük világa, hogy még Harry is elfelejtett hadakozni.

- Akkor, bal felső, jobb alsó, jobb felső, bal alsó. – mondtam és ő követte az utasításaimat. – Majd rá a mutatóujjad.

- Melyik? – egyszerre tört ki belőlünk a röhögés.

- Niall, a bal mutatóujjad max akkor tudod odapászítani, ha letöröd. – mondta neki Liam, de nem sértően. Niall odanyomta a jobb mutatóujját én pedig szépen elfogadtattam a géppel. Végül pedig megismételtük ezt mindenkivel.

- Ezeket a telefonokat tegyétek el. Szeretném, ha a nap 24 órájában bármilyen körülmények között utolérhetnélek titeket, vagy ezeken, vagy a sajátotokon, szóval figyeljetek oda, hogy ne legyen lemerülve – Láttam, hogy mindegyik mindjárt pásztázni kezdte hátha találnak valamit rajta, de ki kellett őket ábrándítanom. – Ne forgassátok, ezek normális Iphone-ok, semmi extra – és nem is hazudtam nagyot, bár a gps-t ebben nem lehet kikapcsolni, a normális Iphone-okkal ellentétben, valamint, hogy még lemerült állapotban is le lehet hallgatni a környezetet, mivel a mikrofonját egy eldugott kis akkumulátor működteti, ami nagyon-nagyon hosszú élettartamú. Lemerülés után még legalább 200 órát bír. De ezt csak vészhelyzet esetén alkalmazzuk. – Akkor ennyit a kütyükről. Most jön a lényeg. Ha jól tudom megkaptátok a fedő sztorim anyagát. Igazam van? – bólogattak és egy-egy igen is elhangzott. – Oké. Louis, teljes nevem?

- Brandy O’Brien.

- Rendben. Harry, a macskám neve?

- Suzy.

- Helyes. Niall szüleim foglalkozása?

- Apukád rendőr, anyukád bolti eladó.

- Liam, mit tanulok?

- Filológia szak, keleti nyelvek szakirány.

- Zayn, mikor ismerkedtem meg Niall-al?

- Még gyerekkorotokban.

- Klassz – csaptam össze a tenyerem, hiszen úgy tűnt, tényleg felkészültek. - Niall, hogyan ismerkedtünk meg?

- Valószínűleg a játszó téren, de olyan régen volt, hogy magunk sem emlékszünk rá. – akaratlanul is elmosolyodtam, mert tényleg jól csinálják.

- Liam, miért jöttem ide?

- Hogy megvédj minket.

- Bííííííííííp. Rossz válasz. Kérdezem máshogy, miért jött ide Brandy O’Brien?

- Mert erre a félévre már befejezte a vizsgákat és több időt akart tölteni Niall-al.

- Így már mindjárt jobb! Niall, mikor jöttünk össze?

- Karácsony és szilveszter közt, amikor otthon voltam, te pedig a nagymamádat látogattad meg az iskolai szünetben, összefutottunk egy bárban és utána randizni kezdünk titokban, az első csók szilveszterkor csattant el, valamivel éjfél után.

- Nagyszerű!

- Harry, hány testvérem van?

- Nincs testvéred – forgatta a szemeit, szemmel láthatólag unta már a dolgot.

- Niall, hányas lábam van?

- Nem volt az anyagban, de ránézésre azt mondanám, hogy 39.

- Jól van, tényleg megtanultátok – mosolyogtam. – Egyébként csak 38-as. De srácok ne feledjétek. Én Brandy O’Brien vagyok, Niall barátnője és nem egy ügynök, aki azért van itt, hogy megvédjen titeket. Higgyétek el ti is, és úgy sokkal könnyebb hazudni.

- Akkor csókold meg! – vágta rá Harry és a srácok először rá, majd rám kapták tekintetüket.

- De egy éretlen kis kölyök vagy te még. – ráztam meg helytelenítően a fejem, majd visszaültem az eddigi fel-alá járkálásom helyett a fotelba.

- Elmehetünk? Engem vár a barátnőm. – kérdezte illedelmesen Liam, nekem pedig már nem volt okom ott tartani őket.

Feltápászkodtak, majd utánuk szóltam.

- Ugye azt nem kell mondanom, hogy ha bárkinek is eljár a szátok, azzal magatokat sodorjátok veszélybe? – költői kérdésem közben erősen Harry-t szuggeráltam. Elfordította a tekintetét és kezet rázott ő is Niall-al.

Még hallottam, ahogy motyogja neki közben - Kitartás haver! – bal kezével közben még vállon is veregette, majd elindult.

- Pacsirta 2-5 kirepül, ismétlem pacsirta 2-5 kirepül, maradjatok rajtuk. – szóltam a karkötőmbe, míg két ujjal lenyomva tartottam a medálján a gombot. Hallottam a fülemben, ahogy visszaszólnak az adóvevőn, hogy ’vettem’. Majd Niall újra csatlakozott hozzám.

- Wow, te tényleg tele vagy ilyen vackokkal.

- Én mondtam, hogy semmi sem az, mint aminek látszik. – mosolyogtam rá kedvesen.

- Rendeljünk kaját, éhes vagy? - Figyelmessége valamilyen szinten lenyűgözött és komolyan aggasztott, hogy hogyan is fogom ebből kigyógyítani, hisz mégsem várhatom el, hogy ilyen hosszú ideig körülöttem ugráljon.

- Tudod valamit kihagytak az anyagomból, amit nektek adtak, mégpedig azt, hogy a te állítólagos barátnőd kiválóan főz – ásítottam el a végét.

- De álmos vagy! Biztos régóta fent vagy már, tudod az időeltolódás meg minden.

- Ne aggódj értem, volt már, hogy több mint hetvenkét óráig egy szemhunyásnyit sem aludtam – és ekkor jöttem rá, hogy sokat jár a szám, túl sokat. – Oké, befogtam, mert egyrészről nem hencegni akarok, másrészről pedig én Brandy O’Brien vagyok és nem Brandy Evans. – csak kíváncsian megemelte az egyik szemöldökét és én rájöttem, hogy kicsúszott a számon. – Niall, ezt neked nem kellene tudnod, ez kémhez nem méltó volt tőlem és… BASSZAMEG!

- Kém? – nézett rám furcsán.

- Ajjajj. Na figyelj, ennél többet nem mondhatok, különben meg kellene öljelek. Az pedig nem vetne túl jó fényt a karrieremre. De ne ijedj meg, mi a jó fiúk vagyunk. A kormánynak dolgozunk.

- Mi? – a hangja néhány oktávval feljebb csengett, mint alapjáraton.

- Ahan. Én, a barátaim, a családom.

- És mégis melyik kormánynak? – bár hősiesen igyekezett félelmét leplezni, de azért látszott rajta, hogy szívesen kiszaladna a világból.

- Hát az amerikainak, meg az összes többinek. De könyörgöm, ne kérdezősködj, mert ha többet beszélek, engem kinyírnak, neked meg gondoskodnak róla, hogy törlődjön a memóriád. Csak bízz bennem. Gondold végig, Paul a ti emberetek, ő felvette a kapcsolatot a CIA-val, én pedig együtt dolgozok velük, szóval nem lehetek rossz ember. De ha gondolod, akkor alszok a vendégszobában, aztán legfeljebb majd ott nem kapcsolok villanyt vagy valami, te meg magadra tudod zárni a szobád.

- Nem kell, bízom benned, csak kicsit hihetetlen, hogy ilyen nem csak a filmekben létezik. Meg amúgy láttam, hogy simán bejutottál a zárt bejárati ajtón, szóval azt hiszem, hogy a szobám sem lenne nagy kaland neked.

- Hmm… gyorsan vág az eszed – mosolyodtam el. – Szerintem a legtöbben örömükben, hogy nem kell egy vadidegennel együtt aludniuk, kapva kaptak volna az alkalmon és végig sem gondolják. Na, de mehetünk vásárolni? Mit főzzek?

- Mehetünk és amit szeretnél.