12. Újra műben

Miután az életem megint egyenesbe jött, már nem volt használható kifogásom, hogy továbbra is kihúzzam magam a munka alól. Na jó, nem mintha Sadie eltűnését kifogásként használtam volna, ha pisztolyt szegeztek volna a fejemhez sem lettem volna képes értelmesebb dolgokat tenni, mint amit valójában megtettem. És valójában annyira nem is kerestem kifogásokat, a dolgát végre kell hajtani az embernek és kész. 

Mint Nialltől megtudtam egy hatalmas hangárba költöztetik át a próbákat, mert megkezdik az előkészületeket. Díszletépítést, és hasonló dolgokat, amikhez én egyáltalán nem értek. Mivel nem ígérkezett túl érdekes programnak, így eltettem egy könyvet is magammal. Előre készültem, így bár valójában az Internetes Kémkedés legújabb kiadását olvastam, de mindenki azt hihette, hogy a Bridget Jones Naplóját olvasom japánul, hisz a fedő-énem főtárgya a keleti nyelvek. Niall egyik pihenője alkalmával meg is kérdezte, hogy mi a fenét olvasok, de én csak annyit mondtam: - Ez egy könyv, amit te nem olvashatsz. 

Mire ő röhögve - Ó valószínűleg nem is érteném. Ezek a kriksz-krakszok számomra mintha kínaiul lennének.

- Majdnem talált - nevettem én is. - De ez japán. Egyébként a könyv angolul van. Tudod, nem minden az aminek látszik, hogy nagyobb közhellyel ne éljek.

- És honnan a fenéből szerezted meg a japán kiadású borítóját a... - itt megemelve a könyvet egy kicsit jobban maga felé fordította, hogy rendesen láthassa a borítóját - a Bridget Jonesnak? - a hangja vagy két oktávval feljebb szökött az átlagosnál. - O'Brien, eskü nem járnék olyan lánnyal, aki ezt olvassa - háborodott fel.

- Eskü, akkor szerinted mit kellene olvasnia egy lánynak? - tükröztem hangszínét.

Vállat vont - Mit bánom én. Csak egy kicsit álljon jobban két lábbal a földön. - Kérdő tekintetemre hozzá tette. - Mondjuk... sporthírek? 

- Horan, ha egyszer találsz egy lányt, aki ilyenek helyett sporthíreket olvas, légy óvatos, mert vagy nem hetero vagy nem az, akinek mondja magát. 

Egyik szemöldökét a magasba vonta - Hú, ez komolyan hangzott.

- Bízz bennem, tudom miről beszélek - bizonygattam még a magam igazát.

- Miért, te olvasol sporthíreket? 

Azt hitte, hogy lecsapta a labdát, de az utolsó szó végül az enyém lett.

- Nem, de ilyen szarságokat sem. 

Miután ezt sikeresen megvitattuk, vissza akart térni a munkájához, de mielőtt távozott volna, még ráparancsoltam, hogy adjon egy puszit. Na nem mintha annyira vágytam volna rá, viszont bár kicsit távolabb, de mégis voltak emberek a helyiségben és ha már a barátnője vagy mi lennék, akkor a minimum, hogy nem fog csak úgy otthagyni. 

Persze túl szép lett volna ez a nap, ha csak úgy, egy sarokban üldögélve eltelik, minden atrocitástól mentesen. És atrocitás szó alatt ez esetben nyugodtan érthetjük magát a két-lábon-járó-bosszúságot, másik nevén Harry Stylest. Azt még csak elnézném neki, hogy úgy néz rám, mint a véres rongyra, igazán nem lenne meglepő, de ha egy légtérben vagyunk, akkor előszeretettel belém köt és látható jelét adja, hogy nem tetszik neki a pofám.

Reggel ezúttal külön érkeztünk, vagyis én Niallel és Harry, Zayn valamint a stáb nagy része már ott volt. Ahogy betoppantunk Harry egy percet nem vesztegetett holmi köszönéssel vagy bármi, egyszerűen csak elfintorodott és annyit mondott: - Niall, nem felejthetted volna ma is otthon Brandont. 

- Két sértés egy mondatban, jól nyomod Styles - válaszoltam célozva rá, hogy azon felül, hogy a tudtomra hozta, hogy nem szívesen lát, még fiú néven is szólított, ami egyenesen a személyiségemet kérdőjelezi meg. Csak azzal nem számolt, hogy ez engem nem érdekel. Mivel gyakran használunk ügynöki körökben más személyiségeket, így igen hamar elkezdik a sajátodat erősíteni, hogy mindig tudd ki vagy valójában. Meg kell vallani, nem egyszerű dolog ez, és bizony, a megfelelő felkészítés nélkül hamar elveszettnek érezné magát az ember.

Niall velem egy időben szólalt meg. - Ne légy fasz Harry. - Mr. Bongyinak azonban ez nem gázolt a lelkébe. Csak engem nem bírt. De azt elég egyértelműen nem. 

A nap folyamán továbbra is kihasznált minden egyes alkalmat, hogy belém csíphessen, de egyszerűen csak nem foglalkoztam vele. Pláne azután miután valami egészen érdekeset hallottam. 

Épp a mosdóba igyekeztem, társaság nélkül egymagamban, amikor a folyosón sétálva hangokat hallottam. Két öblös férfihang szűrődött ki, egy jobb oldali félig nyitott ajtó mögül. Rossz kém szokás, de megálltam hallgatózni. Na jó, nem úgy kell elképzelni, hogy bárhol képesek vagyunk pofátlanul hallgatózni, és tegyük hozzá, hogy bármire csak úgy nem is figyelnék fel, meg annyi számomra érdektelen dologról folyhat a beszélgetés, hogy egyszerűen logikátlan lenne mindent meghallgatni. Viszont nyitott füllel járok én is és kollégáim is. Így mikor azt a mondatot meghallottam, hogy "Ott majd biztonságban lesz." Hát persze, hogy érdekelt, hogy kinek vagy minek, és hol kell biztonságban lennie. Nagyon gyorsan lefékeztem magam, és megálltam. Nem lapultam a falhoz, azt csak a pancserek teszik, mert hisz abban az esetben, ha valaki kijön, az azonnali lebukást jelent. Az ajtótól viszont így sem láthattak, mert az ellentétes oldalra nyílott. Abban a szent pillanatban, ahogy ráeszméltem, hogy talán valami olyasmiről van szó, amit hallanom kéne, már nyúltam is a telefonomért, amibe egy érzékeny mikrofon van építve. 

- Mi lesz ha megtalálják? - kérdezte a másik hang. Ez már több volt, mint érdekes.

A másik, kicsit reszelősebb hangú azt felelte - Nem fogják. Szinte lehetetlen. És egyébként is, ha meg is találják, több sokunknak hozzá férése van, tele vannak ujjlenyomatok százaival, úgyhogy mindent csak tagadnunk kell. Értve?

- Értve - válaszolt neki az aggodalmasabb és én éreztem, hogy mennem kell. A telefont gyorsan visszacsúsztattam a zsebembe, de közben nem kapcsoltam ki a hangfelvételt. S mikor az első lépést megtettem, pont kilépett elém a két férfi, konkrétan az egyiknek a mellkasának majdhogynem neki is ütköztem. De ez kapóra jött. Mivel várható volt, hogy azt feltételezik majd, hogy hallhattam valamit, így az volt a járható út, ha elhitetem velük, hogy engem baromira nem érdekel, hogy kettejük között miről szólt a kis csevej. 

- Oh... elnézést - mondtam, ahogy majdnem belé szaladtam. - Megtudná mondani merre van a toalett? Égetően nagy szükségem van rá - fintorodtam el, mintha tényleg majd bele halnék, közben pedig igyekeztem játszani a legkelekótyább kiscsajt, akit a föld a hátán hordott. 

- A végén, jobbra - biccentett a háta mögé a folyosón. Ez nem a rekedtes volt, hanem a másik, viszont az is követte. 

- Köszönöm - csak másodpercek voltak ezek, de jól megjegyeztem őket mielőtt sietősen eltávoztam az adott irányba. 

Visszafelé mikor jöttem, egy árva lélek sem volt a folyosón és az előbbi helyiségnek tárva nyitva volt az ajtaja. Gyors belül léptem és a telefonon bekapcsolva az ujjlenyomat scannert, végig mértem először az ajtófélfákat, majd belülről az ajtót és a kilincset, és végül a külső felét is. Az igazat megvallva örülök, hogy nem néhány évszázaddal korábban, a modern technika nélkül kellett ügynöknek lennem. Ahogy azt méricskéltem, valaki megszólalt a hátam mögött.

- Te mégis mit csinálsz. - Valójában ez nem volt vicces, majdnem lefejeltem az ajtót, úgy meglepődtem, ahogy felismertem a hangot. Igyekeztem a lehető leghamarabb visszanyerni a természetes színemet és arckifejezésemet, majd mosolyogva felé fordultam. 

- Azt hittem, hogy ez a tea konyha és csak egy kis ásványvizet akartam keresni - adtam egy halvány, de legalább hihető magyarázatot. 

A csávónak - aki amúgy körülbelül ötször akkora volt mint én, és még lehet, hogy keveset is mondtam - kissé megnyúlt a képe - És mégis miért fényképezgeted az ajtót?

Basszameg.

- Egyszerűen imádom ennek a fának a színét. Csak meg akartam örökíteni és majd ha Niallel összeköltözünk rábeszélem, hogy ilyet válasszunk - adtam az őrült libát. 

És úgy festett, hogy hitelesen, mert a kopasz barnamaci csak annyit mondott - Nos, nincs teakonyhánk.

Újra megköszöntem és visszaiparkodtam az előző helyemre. Ennél az érdekes kis jelenetnél csak az volt rosszabb, amikor a nap folyamán ugyan ez az ember elment előttem és rám kacsintott. Úgy éreztem, mintha a vesémbe látna, pedig elég nyilván való volt, hogy ez nem létezik. 

De a sors akármennyi negatívumot is akart préselni a napomba, amikor megcsörrent a telefonom és Sadie neve volt kiírva, az mindent feledtetett velem. Csak ültem ott, nyeltem a könnyeim és hallgattam a hangját. Számomra ez szebb volt, mint akár milyen zongorajáték vagy akármelyik madár csicsergése. Annyira kitöltötte az összes porcikámat a tény, hogy őt hallom, hogy semmi mást nem érzékeltem a külvilágból. Csak hallgattam, ahogy meséli, hogy hogy bukott le, hogy a háttércsapat segítségével hogy sikerült megmenekülnie és hogy hogyan bujkáltak napokig, mire megtalálták őket.

De a lényeg egy volt, meglettek. És ez erőt adott ahhoz, hogy folytassam a saját feladatom. 

Hamar jött az új rész, mert inspirál, hogy titeket is megragadott a történet, valamint be kell valljam én is szeretem. Elfogultság? Megeshet, de kérlek nézzétek el nekem. Remélem ez a rész is tetszik. Ebben kevesebb a 'cuki Niall' rész, viszont történés az mégis akad bőven. Írjatok nekem bátran kommentet /mi tetszik? mi nem?/ és én igyekszem mihamarabb válaszolni mindenkinek :)