6. Én Diktálom az Ütemet

Bekapcsoltam a laptopom, majd megnéztem Tess miket küldött át a nap folyamán. Persze nem a videókkal kezdtem. Volt annál fontosabb is, na meg az alanyok kétötöde ott ült velem szemben, így hát nyilván nem fogok youtube videókat nézegetni róluk. Végre megkaptam a bővített alaprajzokat is. Miután átnéztem, az órákat kezdtem beprogramozni. A két srác, csak szótlanul ült egymás mellett a kanapén.

- Figyeljetek, amúgy nem harapok, csak tegyetek úgy, mintha itt se lennék.

- Miért lettél ügynök? – kérdezte Harry. Közben csekkoltam a nevét az aktában. Valahogy nem éreztem úgy, hogy tudnia kellene. Míg Niall, ha feltett egy kérdést, addig úgy éreztem, hogy korrekt választ kell adnom, Harrynél ez nem jött elő. Talán mert Niall életét én fenekestől felforgattam és úgy éreztem, hogy ennyi jár neki.

- Erre nem válaszolhatok - mondtam hűvösen.

- És most mit csinálsz? – folytatta.

- A dolgomat – feleltem én is pont olyan flegma stílusban, ahogy ő viselkedett velem mióta megéreztem. Az igazat megvallva több, mint idegesítő volt a gyerek.

- Lehet, hogy erre sem, de honnan tudtad, hogy hol a szobám vagy hogy hol a fürdő, mikor körbe sem vezettelek? – kérdezte Niall.

- Tévedsz, erre pont, hogy válaszolhatok. - Azzal kattintottam néhányat és a képernyőn feltűnt Niall házának alaprajza, majd feléjük fordítottam.

-Ez itt az én házam? Az a ház alaprajza? – csodálkozva hajolt közelebb a kisasztal fölött, hogy jobban szemügyre vegye a képernyőn kirajzolódó kriksz-krakszokat.

- Aha – kattintottam még egyet. – Ez pedig a környéké – még egyet. – Ez pedig Harryé –és egy utolsót. – Ez pedig azé a környéké. Meg van mindegyikőtöké.

- És mik azok a sárga körök? – folytatta Niall.

- Azok a környék gyengepontjai, ahonnan a legkönnyebb támadni – magyaráztam türelmesen, mint egy elsős tanító néni az ábécét.

- És a kék x-ek? - kérdezte Harry és az eddigi pimaszsága átcsapott komoly érdeklődésbe.

-A megfigyelési pontok, ahol állandóan kint van egy kollégánk.

- És nálam miért vannak négyen, míg Niallnál csak ketten? – kérdezte Harry

- Naillnál azért van kevesebb, mert itt itt vagyok én. És nálatok három egység a megfigyelő, egy pedig követ titeket, ha mentek valamerre. Így mivel, remélhetőleg mindjárt ideérnek a többiek is, itt lesz hat egység plusz én. Igen, én is túlzásnak érzem egy kicsit, egy kis internetes fenyegetés miatt, de hát ez a protokoll – rántottam vállat.

Több kérdésük nem volt, ez egy időre sokkolta őket. Én folytattam tovább a munkát egészen addig, amíg be nem futottak a többiek is egyenként.

- Üljetek le, mert hosszú lesz. – mosolyogtam. Helyet foglaltak, majd belekezdtem. – Akkor még mielőtt valakinek ismét sürgős távozhatnékja lenne, – néztem itt sokatmondóan Harry-re – válasszatok magatoknak egy-egy órát. – tartottam eléjük és nem mondhatják, hogy nem vagyok rendes, mert divatos drága férfi óráknak néztek ki és még a választás szabadságát is, meghagytam nekik. - Jó, csatoljátok fel! – mikor végeztek, elvigyorodtam – Na, most van az a rossz hírem, hogy ezt már csak akkor veszitek le, ha én kikódolom a gépen, amúgy nem tudjátok kinyitni – persze, mindannyian egyből bepróbálkoztak vele, de nyilván nem sikerült nekik. – Ne aggódjatok, ütésállóak, vízállóak, semmi baja nem eshet bármit is tesztek vele. – Azt az apróságot meg elhallgattam, hogy amúgy nyomkövető van benne, ami egyenes összeköttetésben van az én kütyüimmel, meg, hogy Tess bármikor beméri őket a műholdakon keresztül és még akár pontos képet is kaphatok róluk vagy az épületről ahol vannak, tehát nem tudnak elbújni. Valamint, hogy bele van építve egy fotó lencse, ami fél percenként automatikusan képeket küld Tessának a laborba és egy program másodelemzi őket és felismeri az arcokat, valamint a furcsa objektumokat. Hát, ezeket az apróságokat nem kötöttem az orrukra.

- Én nem tudok órában aludni! – nyávogott Harry.

- Majd hozzászoksz. – rántottam vállat.

- És miért kell ez nekünk? – kérdezte Zayn.

- Na ez már egy jó és jogos kérdés, göndör barátod tanulhatna tőled! – az említett megforgatta a szemeit. – Ne csináljátok, amit mondok, de amint látjátok, az oldalukon van négy kis gomb. Ha egy x formában sorba benyomjátok őket, majd megérintitek a tetejét, hogy beolvassa az ujjlenyomatotokat, akkor egyszerre küld riasztást nekem, a központnak és a CIA-nak. De ezt tényleg csak életveszély esetében tehetitek meg. Valamint most, de csak egyesével, mert bele kell programozni az ujjlenyomatokat. Niall te kezdd!

- Oké! – s egy kis vigyor húzódott a szája sarkában. Valójában mindegyiküket úgy elbűvölte a kütyük világa, hogy még Harry is elfelejtett hadakozni.

- Akkor, bal felső, jobb alsó, jobb felső, bal alsó. – mondtam és ő követte az utasításaimat. – Majd rá a mutatóujjad.

- Melyik? – egyszerre tört ki belőlünk a röhögés.

- Niall, a bal mutatóujjad max akkor tudod odapászítani, ha letöröd. – mondta neki Liam, de nem sértően. Niall odanyomta a jobb mutatóujját én pedig szépen elfogadtattam a géppel. Végül pedig megismételtük ezt mindenkivel.

- Ezeket a telefonokat tegyétek el. Szeretném, ha a nap 24 órájában bármilyen körülmények között utolérhetnélek titeket, vagy ezeken, vagy a sajátotokon, szóval figyeljetek oda, hogy ne legyen lemerülve – Láttam, hogy mindegyik mindjárt pásztázni kezdte hátha találnak valamit rajta, de ki kellett őket ábrándítanom. – Ne forgassátok, ezek normális Iphone-ok, semmi extra – és nem is hazudtam nagyot, bár a gps-t ebben nem lehet kikapcsolni, a normális Iphone-okkal ellentétben, valamint, hogy még lemerült állapotban is le lehet hallgatni a környezetet, mivel a mikrofonját egy eldugott kis akkumulátor működteti, ami nagyon-nagyon hosszú élettartamú. Lemerülés után még legalább 200 órát bír. De ezt csak vészhelyzet esetén alkalmazzuk. – Akkor ennyit a kütyükről. Most jön a lényeg. Ha jól tudom megkaptátok a fedő sztorim anyagát. Igazam van? – bólogattak és egy-egy igen is elhangzott. – Oké. Louis, teljes nevem?

- Brandy O’Brien.

- Rendben. Harry, a macskám neve?

- Suzy.

- Helyes. Niall szüleim foglalkozása?

- Apukád rendőr, anyukád bolti eladó.

- Liam, mit tanulok?

- Filológia szak, keleti nyelvek szakirány.

- Zayn, mikor ismerkedtem meg Niall-al?

- Még gyerekkorotokban.

- Klassz – csaptam össze a tenyerem, hiszen úgy tűnt, tényleg felkészültek. - Niall, hogyan ismerkedtünk meg?

- Valószínűleg a játszó téren, de olyan régen volt, hogy magunk sem emlékszünk rá. – akaratlanul is elmosolyodtam, mert tényleg jól csinálják.

- Liam, miért jöttem ide?

- Hogy megvédj minket.

- Bííííííííííp. Rossz válasz. Kérdezem máshogy, miért jött ide Brandy O’Brien?

- Mert erre a félévre már befejezte a vizsgákat és több időt akart tölteni Niall-al.

- Így már mindjárt jobb! Niall, mikor jöttünk össze?

- Karácsony és szilveszter közt, amikor otthon voltam, te pedig a nagymamádat látogattad meg az iskolai szünetben, összefutottunk egy bárban és utána randizni kezdünk titokban, az első csók szilveszterkor csattant el, valamivel éjfél után.

- Nagyszerű!

- Harry, hány testvérem van?

- Nincs testvéred – forgatta a szemeit, szemmel láthatólag unta már a dolgot.

- Niall, hányas lábam van?

- Nem volt az anyagban, de ránézésre azt mondanám, hogy 39.

- Jól van, tényleg megtanultátok – mosolyogtam. – Egyébként csak 38-as. De srácok ne feledjétek. Én Brandy O’Brien vagyok, Niall barátnője és nem egy ügynök, aki azért van itt, hogy megvédjen titeket. Higgyétek el ti is, és úgy sokkal könnyebb hazudni.

- Akkor csókold meg! – vágta rá Harry és a srácok először rá, majd rám kapták tekintetüket.

- De egy éretlen kis kölyök vagy te még. – ráztam meg helytelenítően a fejem, majd visszaültem az eddigi fel-alá járkálásom helyett a fotelba.

- Elmehetünk? Engem vár a barátnőm. – kérdezte illedelmesen Liam, nekem pedig már nem volt okom ott tartani őket.

Feltápászkodtak, majd utánuk szóltam.

- Ugye azt nem kell mondanom, hogy ha bárkinek is eljár a szátok, azzal magatokat sodorjátok veszélybe? – költői kérdésem közben erősen Harry-t szuggeráltam. Elfordította a tekintetét és kezet rázott ő is Niall-al.

Még hallottam, ahogy motyogja neki közben - Kitartás haver! – bal kezével közben még vállon is veregette, majd elindult.

- Pacsirta 2-5 kirepül, ismétlem pacsirta 2-5 kirepül, maradjatok rajtuk. – szóltam a karkötőmbe, míg két ujjal lenyomva tartottam a medálján a gombot. Hallottam a fülemben, ahogy visszaszólnak az adóvevőn, hogy ’vettem’. Majd Niall újra csatlakozott hozzám.

- Wow, te tényleg tele vagy ilyen vackokkal.

- Én mondtam, hogy semmi sem az, mint aminek látszik. – mosolyogtam rá kedvesen.

- Rendeljünk kaját, éhes vagy? - Figyelmessége valamilyen szinten lenyűgözött és komolyan aggasztott, hogy hogyan is fogom ebből kigyógyítani, hisz mégsem várhatom el, hogy ilyen hosszú ideig körülöttem ugráljon.

- Tudod valamit kihagytak az anyagomból, amit nektek adtak, mégpedig azt, hogy a te állítólagos barátnőd kiválóan főz – ásítottam el a végét.

- De álmos vagy! Biztos régóta fent vagy már, tudod az időeltolódás meg minden.

- Ne aggódj értem, volt már, hogy több mint hetvenkét óráig egy szemhunyásnyit sem aludtam – és ekkor jöttem rá, hogy sokat jár a szám, túl sokat. – Oké, befogtam, mert egyrészről nem hencegni akarok, másrészről pedig én Brandy O’Brien vagyok és nem Brandy Evans. – csak kíváncsian megemelte az egyik szemöldökét és én rájöttem, hogy kicsúszott a számon. – Niall, ezt neked nem kellene tudnod, ez kémhez nem méltó volt tőlem és… BASSZAMEG!

- Kém? – nézett rám furcsán.

- Ajjajj. Na figyelj, ennél többet nem mondhatok, különben meg kellene öljelek. Az pedig nem vetne túl jó fényt a karrieremre. De ne ijedj meg, mi a jó fiúk vagyunk. A kormánynak dolgozunk.

- Mi? – a hangja néhány oktávval feljebb csengett, mint alapjáraton.

- Ahan. Én, a barátaim, a családom.

- És mégis melyik kormánynak? – bár hősiesen igyekezett félelmét leplezni, de azért látszott rajta, hogy szívesen kiszaladna a világból.

- Hát az amerikainak, meg az összes többinek. De könyörgöm, ne kérdezősködj, mert ha többet beszélek, engem kinyírnak, neked meg gondoskodnak róla, hogy törlődjön a memóriád. Csak bízz bennem. Gondold végig, Paul a ti emberetek, ő felvette a kapcsolatot a CIA-val, én pedig együtt dolgozok velük, szóval nem lehetek rossz ember. De ha gondolod, akkor alszok a vendégszobában, aztán legfeljebb majd ott nem kapcsolok villanyt vagy valami, te meg magadra tudod zárni a szobád.

- Nem kell, bízom benned, csak kicsit hihetetlen, hogy ilyen nem csak a filmekben létezik. Meg amúgy láttam, hogy simán bejutottál a zárt bejárati ajtón, szóval azt hiszem, hogy a szobám sem lenne nagy kaland neked.

- Hmm… gyorsan vág az eszed – mosolyodtam el. – Szerintem a legtöbben örömükben, hogy nem kell egy vadidegennel együtt aludniuk, kapva kaptak volna az alkalmon és végig sem gondolják. Na, de mehetünk vásárolni? Mit főzzek?

- Mehetünk és amit szeretnél.

5. Gorillák

A parkolóházban szétváltunk, beültünk a kocsikba, majd hazafelé indultunk. Tudtam, hogy a CIA-sok követni fognak minket, de aranyszabály, hogy ezt észrevehetetlenül kell tenni. Persze egy idő után megláttam őket. Mondjuk a szabály nem az, hogy Brandy Evans, tehát én, ne vehetném észre őket. Én, akit állítólag egyes körökben, csak ’Az a Brandy?’-ként emlegetnek. Tudom, hogy ez talán nagyképűen hangzik, de tényleg ez a hír járja.

Kínos volt a csend és én elérkezettnek láttam megtenni az következő bejelentkezésemet Tessánál, hiszen mint koordinátorom is várja a jelentkezést és mint barátnő is.

- Ha nem haragszol meg, akkor most telefonálok egyet – eresztettem meg egy halvány mosolyt Niall felé, feszültségoldó szándékkal.

- Csak nyugodtan!

Újra előkaptam a tabletet, s Tess azonnal válaszolt is.

- Szia Bran! – vigyorgott a képernyőmön. Mivel tudtam, hogy Niall beszél valamennyire spanyolul, benne volt az aktájában, így a spanyol, olasz, portugál, és román nyelvek ki voltak zárva, hát magyarul folytattam.

- Szia! Csak be akartam jelentkezni mielőtt hazamész. – Láttam, ahogy Niall a szeme sarkából csodálkozva néz rám. Persze igyekezett úgy tenni, mintha az útra koncentrálna, de ezt elég könnyen ki lehet szúrni.

- Oké, hogy ment?

- Hát, normálisnak tűnnek, bár van köztünk egy, a göndör, akivel azt hiszem, még meggyűlik a bajom. Amúgy éppen hazafele tartunk a szőkével. Kicsit szarul érzem magam, még sosem költöztem be máshoz.

- Nyugi. Csak légy laza. 5 kis nyikhaj nem fog tán ki rajtad – mondta ezt pökhendiséget játszva.

- Nem, nem fognak kifogni rajtam – bólintottam magabiztosan.

- Ez a beszéd!

- Jól van Tess, majd később még jelentkezem.

- Okés, várom mindenképpen.

- Persze. Nyugi van, nem ez az első bevetésem. Na puszi. – majd kinyomtam és visszasüllyesztettem a készüléket a táskámba.

Nem számítottam rá, hogy Niall hirtelen megszólal, hisz előtte is mély hallgatásba borulva utaztunk, viszont megtette. - Véletlenül te nem rólam beszéltél?

- Umm… te beszélsz magyarul? – kuncogtam.

- Hát, nem. Csak közép suliban volt egy magyar cserediák az osztályomban és bár beszélt angolul, de mindig magyarul mondta, hogy szőke. Ez volt a dilije, azt az egy szót meg hamar megtanultam. Igaz már el felejtettem, de ahogy kimondtad beugrott – magyarázott, de közben le sem vette a szemét az útról.

- Mondanám, hogy félreértetted, mert csak megdicsértem a barátnőm frissen melírozott haját, de az igazság az, hogy sosem festetné be, mert amúgy gyönyörű haja van. Így ehelyett, azt mondom, hogy seggbe fogom őt rúgni, amiért ez kimaradt az anyagodból.

- Kérdezhetek valamit?

- Persze. – mondtam határozottan, pedig tudtam, hogy számtalan olyan kérdést tudna feltenni, amire hazudnom kellene, vagy nem válaszolhatnék, vagy ha igazat mondanék, akkor utána meg kellene, öljem. Bár ez utóbbinál, azért ma már van egy kevésbé drasztikus eljárásunk is.

- Ez a helyzet most tényleg ennyire komoly?

Erre a kérdésre a válasz még számomra is zavaros volt. - Tudod, ezt igazából senki nem tudja. Itt a média és az internet a legnagyobb bűnbak. Ha nem lennétek ennyire szem előtt, akkor közel nem érnétek meg a fáradozást, már bocs, hogy ezt mondom – mosolyogtam. – De tudod, ma már a média az tömegfegyver, épp ezért kell rettentően elővigyázatosnak lenni és komolyan venni ezt. Lehet, hogy csak légből kapott fenyegetőzés ez, de addig amíg… - itt egy kicsit elakadtam, mert eredetileg úgy folytattam volna, hogy ’emberi életek forognak kockán’, de nem akartam megijeszteni – bármi gyanú is felmerül, addig foglalkozni kell vele – vágtam ki magam.

- Értem. És akkor most mi is fog történni?

- Semmi. Minden megy úgy, mint eddig – mondtam határozottan, majd hozzátettem. – Azzal a kitétellel, hogy én állandó jelleggel, meg általában néhány CIA ügynök, ott fogunk loholni a sarkatokban.

- LOL

- Ja, LOL

Kicsit elgondolkozott, talán igyekezett megemészteni az addig hallottakat - Amúgy nem kell ám ír akcentussal beszélned, amikor velem vagy. Felőlem bátran használhatod az amerikait is, hisz az a sajátod, gondolom kényelmesebb.

- A brit a sajátom. Itt születtem Londonban. Baszd meg Brandy! - káromkodtam, mert hamarabb járt a szám, mint hogy gondolkoztam volna.

- Mi az? - kapta rám a tekintetét.

Felháborodva visítottam. - Az utat nézd! Amúgy az, hogy ez egy olyan információ volt, amit nem nagyon kellett volna megosztanom veled. Tudod fura ez nekem, mert általában a rosszfiúkat kapom el és nem a jókat védem. Így elég ritka az, hogy az életemről beszélgetek olyannal, aki nem ismeri/ ismerheti az igazat, mivel a rosszfiúkkal ritkán beszélgetek, amúgy meg a környezetem, a családom, a barátaim, mind azonos körökből valók.

Bekanyarodtunk egy kocsi feljáróra, s már épp leakarta állítani a motort. - Várj!- szóltam.

- Igen? – kapta rám tekintetét.

- Ez a garázskapu távirányítója, igaz? – kérdeztem rá az egyértelműre.

- Igen - bólintott.

- Mindig bent parkolj! – s közben a távirányítóért nyúltam és megnyomtam a gombot.

- Ez ennyire fontos?

- Nem akarlak megijeszteni, úgyhogy csak higgy nekem. Biztonságosabb, ha bent parkolsz. – Tényleg nem akartam, hogy mire távozok az életéből, paranoiássá váljon, így inkább nem kezdtem neki mesélni holmi átvágott fékbowdenekről, időzített bombákról és társaikról. Egy olyan egyszerű helyzetről már ne is beszéljünk, hogy valaki feltöri az autót és megbújik a hátsó ülésen, hiszen abban az esetben pont a dolog egyszerűsége az ijesztő.

Megindultam a csomagtartó felé, de útközben megállított, hogy hagyjam csak, majd ő intézi. Mire elővette a táskáimat és bezárta az autót, én kinyitottam az ajtót. Éppen a nappalin vágtunk át, amikor észbe kapott. - Te, hogy nyitottad ki az ajtót, mikor a kulcs a zsebemben volt? – nem tehetek róla, de kuncognom kellett.

- Tudod, az iskolai könyvtárban, egy egész részleg volt ’Zárak és azok feltörése’ címmel. Egy egyszerű bejárati ajtó nem egy nagy kaland. Megtanítanám neked is, de azzal szabályt szegnék – válaszul csak bólintott.

Valójában, az már viszont nem tűnt fel neki, hogy végig elől mentem és célirányosan a szobája felé haladtam. Csak, amikor már lenyomtam a kilincset szólt közbe. - A vendégszoba az az ajtó – mutatott a folyosón egy másikra.

- Tudom. És hidd el, nekem sem esik jól behatolni a magánszférádba, de mivel hivatalosan én a barátnőd vagyok, komolyan, még a legpitibb bűnözőnek is feltűnne, hogy külön szobában vagyunk, ha figyeli a házat.

- Ööö… aha - ez volt a bő válasza.

Utáltam magam, amiért ezt kell tennem, vagy hogy legalább nem tudom szebben felvezetni. De nem volt más választásom. Az ő biztonságuk érdekében történt ez így és nem azért, mert nekem így tartotta kedvem. Beléptünk a szobába, én a fal mellé támasztottam a bőröndöt és ledobáltam a táskáimat. Egy viszonylag tágas, világos szoba volt, bézs falakkal. Az egyetlen meglepő dolog az volt, hogy inkább amolyan fiúsan lomos szobára számítottam. - Nálad mindig ekkora rend van? – kérdeztem elcsodálkozva.

- Egyedül élek itt, nem nehéz rendet tartani – vont lazán vállat.

- Akkor engem lehet, nagyon utálni fogsz, de én elég könnyen szétszórom a cuccaim – húztam be bocsánatkérőn a nyakamat.

- Semmi gáz - ingatta fejét.

- Oké, csak ne próbáld meg rendbe rakni őket, mert abból könnyen lehet gáz. Tudod, nem minden az, aminek látszik, így tényleg jobb, ha nem nyúlsz hozzájuk.

- Felfogtam! – nevetett

- Okés. Lezuhanyozhatnék mielőtt ideérnek a többiek?

- Persze.

Magamhoz vettem a törölközőmet és néhány kényelmesebb ruhadarabot, majd a fürdőbe zárkóztam. Egy gyors fürdés és hajmosás után, beleugrottam a melegítőbe, majd mivel hangokat hallottam, így kiosontam a folyosóra.

- Jól van tesó, csak tudni akartam, hogy élsz-e még. – hallottam a szökött pacsirta hangját. Nevetésre késztetett, de magamba fojtottam és visszatérve a szobába, megszárítottam a hajam, majd lófarokba kötöttem azt. Magamhoz vettem a dolgokat, amikre szükségem volt, majd csatlakoztam Niallhez és a vendégünkhöz a nappaliban.

- Nincs szükséged valamire? – kérdezte mosolyogva Niall, amint meglátott.

- Nem, kösz! Hello! – néztem a vendégünkre.

- Szia! – köszönt, miközben én helyet foglaltam az egyik fotelban. – Figyelj, nem lehetne, hogy leállítod rólam a gorilláidat?

’Kedvessége’ nem volt túl meggyőző, ha leállíthattam volna róla az embereket, hát már csak azért sem tettem volna meg, hogy ne okozzak neki örömet. - A; a munkatársaim és nem a gorilláim. B; amíg nem fogadod el, hogy én vagyok a főnök, addig ne is álmodj róla.

- Rendben, oké, megértettem. Te vagy a főnök. - Nem kellett rá se néznem, hogy tudjam, hogy ezt valójában nem így gondolja.

- Ne próbálj meg átverni. Soha ne próbáld meg átverni Brandy O’Brient. Úgysem kerülhetsz ki te belőle győztesen – néztem rá szigorúan, s ő tovább nem vitatkozott, csak mint egy durcás kisgyerek bámult maga elé.

4. Isten Hozott Otthon

A reptéren fogtam egy taxit és az előre megadott címre vitettem magam. London ismerős utcái valahogy megtöltöttek nyugalommal. Otthon érzem magam, márpedig az ismerős terep mindig nagy segítség.

A repülőn átolvastam a fiúk anyagait és őszintén szólva nem sok érdekeset találtam benne. Mindannyian kisvárosi középiskolások voltak, majd a kisvárosi álom valóra vált, mert felfedezték őket. Semmi izgi! És valójában nem fér a fejembe, hogy miért akarná valaki őket elrabolni. Pénzért? Sokkal értelmesebb lenne egy gazdag család csemetéjét elrabolni, az kisebb felhajtással jár. Azt, hogy robbantani akarnak a koncerten az MSG-ben, azt még meg is érteném. Sok ember egy helyen, egy terroristának pont megfelel. Már csak azt nem vágtam, hogy miért jelentené ezt be valaki előre. Persze, aztán eszembe jutottak Mrs. Leintbern szavai pszichológia óráról, amikor a viselkedés mintákat tanultuk. Hogy van, akinek ez izgalmat okoz, hogy előre kihirdeti a terveit és utána nehezebb véghezvinni azokat.

Aztán az is eszembe jutott, hogy már a földön vagyunk, így meg tudom nézni az e-mailjeimet, meg tudok szólni Tessnek, hogy földet értem és a helyszínre tartok. Mert ez az aranyszabály. A koordinátorodnál jelentkezned kell. Vagy az előre megadott időpontban, vagy három óránként.

Előkaptam a tabletet, majd kezdeményeztem a video összeköttetést. Mivel a fülhallgató a fülemben volt, így csak engem hallhatott a sofőr.

- Brandy! – vigyorgott rám a képernyőn barátnőm.

- Szia Tess! Már a taxiban vagyok és a helyszínre tartok. – mosolyogtam, de portugálul beszéltem brazil nyelvjárásban, hogy a sofőr ne értsen.

- Ó Bran, ne nehezítsd, az életem! – forgatta meg a szemét, de ő is könnyedén átváltott. – És jól ment az utad?

Az én drága Tessa barátnőm, aki még akkor is aggódik értem, ha csak a fodrászhoz megyek. Szegénynek egy rémálom, hogy mi Sadievel terepen dolgozunk, mindenben csak a veszélyforrást látja. Mondjuk én is hasonlóan érzek vele kapcsolatban, csak én attól tartok, hogy egyszer a labort robbantja magára. - Tess, ez csak egy kis repülés. Semmi nagy cucc. – kuncogtam, mert neki már egy repülés is nagy kaland.

- Jó tudom, neked az a nagy cucc repülés, ha egy párnahuzattal ejtőernyőzöl lefelé a kilencvenedik emeletről.

- Jól beszélsz! – nevettem.

Ördögi vigyor terült el az arcán és szemében furcsa csillogás gyúlt. - És izgulsz már?

- Miért kéne? – néztem rá hülyén.

- Bevetésre mész! – nézett inkább ő engem hülyének.

- Jah! Igaz, bár ezen nem sok izgulni való van - kissé talán nekiszontyolodtam, tényleg nem ez volt álmaim melója.

- Akkor meg legalább próbáld meg jól érezni magad! Londonban vagy, ráadásul utána néztem a védenceidnek és nagyon őrültek - a mosolya még több ezer kilóméterről is vakított, ahogy fültől fülig érő szájjal beszélt róluk.

- Ó, már alig várom! – bosszankodtam, mert már nem csak a bevetés, hanem Tess kislányos ujjongása is idegesített.

- Mindjárt átküldök neked pár videót, nézd meg!

- Nem fogom - durcáztam, csak mert ha ő lehet kislányos, akkor én is.

- Brandy, ne idegesíts! Ha már egyszer nem a rosszfiúkkal harcolsz, akkor használd ki, hogy korunkbeli társaságod van és élvezd, légy egy kicsit szabad.

- Tess, ez nekem munka. Nem szórakozni jöttem! Megmentem az öt kis vakarék seggét a gonosztevőktől, újabb pipa a listámon és kész. Se több, se kevesebb – háborogtam, hisz eléggé úgy festett, még ennyi tanulással és gyakorlattal sem sikerült felfogni Tessának a terepmunka lényegét.

- Csak próbáld meg. A kedvemért… - boci szemei még így a kijelzőn keresztül is gyönyörűek voltak, a gyermeki lelkesedés pedig ott csillogott bennük. Hát lehetett volna erre konkrétan nemet mondani?

- Jó, majd egyszer. De most leteszlek, mert mindjárt megérkezünk – hazudtam, pedig fogalmam sem volt, hogy milyen messze vagy közel járunk.

Kikapcsoltam a gépet és az utcákat bámultam. Majd egy kis idő múlva végre befordultunk egy parkolóba. Mire kiszálltam a sofőr, már a csomagtartóból szedte elő a táskámat. Megköszöntem, majd kifizettem az utat. Még néztem, ahogy visszaül és elhajt, amikor valaki közvetlen közelről szólalt meg a hátam mögött. - Ms. Evans? – úgy fordultam meg meglepetésemben, hogy az illető örülhet, hogy nem tepertem le reflexből.

- Igen? – kérdeztem, de azért még mindig ugrásra készen.

- Mr. Roch, CIA! – azzal a mellzsebből előhalászta a CIA igazolványát.

- James! – kiáltottam fel – James Roch, hát te vagy az?

- Bizony ám Bran, én lennék! – vigyorgott.

- De jó, hogy látlak, már ezer éve nem találkoztunk! – öleltem meg régi jó barátom.

- 8-nak is elég lesz az! És úgy kb. ekkora lehettél – mutatott maga elé, nekem úgy kb. mellmagasságban.

- Na jó, de te sem voltál nagyobb ennél. – mutattam felé 10 centivel – De mit is keresel te itt?

- Mondom, CIA. Én leszek az itteni kapcsolattartód – nevetett.

- Ugye, ez nem csak véletlen? - hitetlenkedtem.

- A vesémbe látsz. Amikor megtudtuk, hogy az Evans csemete visszatér a városba és velünk fog  dolgozni, akkor kértem a főnököt, hogy hagy én legyek a kapcsolattartód.

- Még szerencse, hogy megengedte! – mosolyogtam és tényleg örültem, hogy a gyerekkori játékaink után, már élesben is együtt dolgozhatunk.

- Az ám, mivel Charlie White is pályázott a pozícióra.

- Az a Charlie White? – csodálkoztam.

- Az! - bólogatott hevesen.

- Sose gondoltam, hogy egyszer tényleg ügynök lesz belőle.

- Tudod, jó ő a maga területén. Csak amúgy egy barom – kacagott. – A főnök meghallotta, hogy az egyik kollégának ecseteli, hogy reméli, hogy jó csaj lettél és hogy meg tud majd dönteni. Ezért nem kapta meg ő az esetet. – Igen, Jamesnek nem kellett soha sem könyörögni, hogy beavasson a részletekbe. Úgy pletykál, mint valami szomszéd néni egy kis faluban.

- Barom! – ráztam rosszallóan a fejemet. – Na de lépjünk túl rajta. Várom a további utasításaid.

- Ohh. Szép is volna, de a meló a tied, sokkal inkább te utasítgathatsz engem. Én melletted, csak kishal vagyok.

- Menj már! - ráztam a fejem.

- Bran, ne szépítsük. Nem én vagyok, aki egy olyan szervezetnél dolgozik, amiről még a CIA-sok sem tudhatnak, de mégis akár mikor beépülhetsz akárhova.

- Na, jó, ugorhatnánk ismét? – kezdett a téma olyan vizekre evezni, amiről nem beszélhetek.

- Igen, ha gondolod, akkor bemutatom a pasid. – vigyorgott a képembe.

- Nagyszerű! – mondtam erősen szarkasztikusan, a szemeimet pedig úgy forgattam, hogy szerencse, hogy nem hullottak ki és gurultak szét a porban.

Még mielőtt folytatnám, szeretném, ha mindenki tudná, hogy én tényleg úgy mentem oda, ahogy minden bevetésre, hogy a legjobbat adjam, amit tudok. És hogy mindemellett még kedves is leszek. ÉN! KEDVES LESZEK… De néha a sors közbeszól.

James elvette a táskáimat, majd megindultunk befelé az épületbe. Beszálltunk a liftbe, engem pedig valahogy mégiscsak utolért a bevetés előtti kellemes izgalom, így még egész jókedvvel is érkeztem meg a szobába.

Ahogy benyitottunk hat kíváncsi szempár meredt ránk. Vagyis inkább rám, mert James mindjárt oda ment és régi ismerősökként üdvözölt mindenkit.

- Srácok, ő itt Brandy Ev…

- Brandy O’Brien!- vágtam közbe és egyszerre olyan csúnyán és sokatmondóan néztem Jamesre, ahogy csak tudtam, mivel tisztában voltam vele, hogy hibázott. Egészen biztos vagyok benne, hogy a CIA kézikönyvben is van, titkos akcióról szóló bekezdés. Méghozzá a tizenkettedik fejezet harmadik bekezdése foglalkozik vele, hogy eredeti személyiségünket soha, semmilyen körülmények között nem adjuk ki.

- Bran, ő Paul, a srácok biztonsági csapatának a főnöke. Ők pedig Harry, Liam, Louis, Zayn és Niall – haladt körbe Paultól balra. Elmosolyodtam, ahogy megláttam, hogy Niall mennyire zavarban van. Na igen, én sem voltam senkinek se az álbarátnője még, de legalább nekem van némi tapasztalatom benne, hogy más személyiséget húzzak magamra és hogy leplezzem érzéseimet. Voltam én már Oroszországban sztriptíz táncos is. Bár tény, hogy nem az volt a kedvenc bevetésem.

- Hello! – intettem. James kihúzta a széket, hogy üljek le, majd ő is helyet foglalt. Ez után pedig beállt a kínos csend. – Jó, akkor csapjunk a közepébe! – szólaltam meg – Van valaki, akire gyanakodtok? – kérdeztem tökéletes ír akcentussal, ahogy még Mr. Lonely tanította, bár tök fölöslegesen, mivel tudtam a választ. Ha lenne, akkor az is benne lett volna az aktában.

- Kellene, hogy legyen? – kérdezte flegmán, Paul mellett az első bandatag. És már azt vártam, hogy megkérdezi, hogy mégis mi a szarért vagyok itt, ha nem azért, hogy kiderítsem. Barom! Szökött az elmémbe, de e helyett normálisan folytattam.

- Nagyban megkönnyítené a helyzetet – mosolyogtam rá a tőlem telhető legkedvesebben.

- Sajnos lövésünk sincs. – mondta Paul a fejét ingatva.

- Aranyos az ír akcentusod! – mosolygott bátortalanul Niall. Első gondolatom az volt, hogy vajon ennek azt mondták, hogy tényleg udvarolnia kell nekem? De mivel kedves volt, így én sem szóltam be neki… nagyon…

- Hát, mivel egy dublini egyetemista vagyok – mosolyogtam bájosan, bár konkrétan ezt sem tanítják a kém suliban, hogy hogyan kell bájosnak lenni. Persze van olyan óránk, ahol megtanuljuk, hogy hogyan kell viselkedni bizonyos szituációkban, de az sokkal inkább arról szól, hogy mit tegyél, ha egy bűnözőkkel teli szobában kell finom hölgyet játszanod és nem arról, hogy hogyan kell reagálni egy kedves fiú bókjára, aki mellesleg az egyik védenced és olyan ártatlan, mint az a bizonyos ma született bárány.

- Jah, én meg a húsvéti nyuszi – morogta megint a göndör.

- Elárulnád mi a bajod? – förmedtem rá, de ő csak bámult ki az ablakon. Ezt én is belátom, hogy elég szakmaiatlan volt, hiszen a hidegvér is fegyver. De ő meg szemtelen volt!

- Tudod, csak irigy, amiért ő a másik szingli a csapatban, de nem vele fogsz lakni, mert ő szeret csajozni és Paul nem merte a farkára bízni a biztonságunkat – mondta egy másik, akinek a nevére nem emlékszem ugyan, de arra igen, hogy ő a legidősebb és még el is gondolkoztam rajta, hogy talán ő normális lesz. Tévedtem, mivel a mondata végén a göndör képébe röhögött, szóval egyértelműen beszólás volt ez a részéről.

A göndör felugrott, tarkón vágta, majd kiviharzott.

- Gyere vissza! – kiabáltam, de nem hallgatott rám.

James megnyomta a kis gombot a headsetjén, ami végig a fülén volt, majd mondta - Pacsirta 5 kirepült, ismétlem pacsirta 5 kirepült, álljatok rá. – A négy srácnak tátva maradt a szája.

- Akkor egyes szabály – kezdtem bele kicsit dühösen – Nem tesztek egy tapodtat sem, anélkül, hogy én tudnék róla, különben egy pár nagyon dühös CIA ügynök fog titeket visszahozni és térdre vetni előttem, mindegy hogy épp hová tartottatok eredetileg. És ha ezt betartjátok, akkor azt hiszem, hogy nem is nagyon lesznek más szabályok – lágyult el a hangom a végére. Úgy látszott, hogy felfogták, amit mondtam bár a térdre vetés kissé túlzás volt tőlem. – És ha most lehet, akkor szeretném, ha lepakolhatnám a cuccom és lezuhanyozhatnék valahol.

- Várj! Mik a további teendők? – kérdezett rá Paul.

- Ne aggódj! Innentől mi átvesszük. Ti csak végezzétek az eddigi szokásos dolgokat, mi azt tiszteletben tartjuk, csak kisegíteni jöttünk – mondtam ezt olyan határozottan, hogy nem volt több kérdése. – Jah, és srácok! Két óra múlva eligazítás Niall-nál. Ne késsetek! James, ha lehet a szökött pacsirtát is kerítsétek elő addigra, oké?

- Persze! – mosolygott kedvesen, majd újra a headsetjébe szólt – Srácok, készüljetek! Indulunk!

3. Akcióterv

Letettem az autót a garázsban, majd felmentem a lakásomba. Annyira röhejes, a szomszédjaim azt hiszik, hogy egyetemista vagyok és a szüleimé a lakás. Lövésük sincs róla, hogy egy titkos ügynök mellett élnek békében. Sokszor elgondolkoztam már rajta, hogy ha tudnák, akkor szerintem vagy ők költöznének el, vagy engem akarnának elüldözni, de nem hiszem, hogy biztonságban éreznék magukat. Ami szintén röhejes, mert pont hogy biztonságot tudok nekik nyújtani. De nem baj, így a legjobb, hogy nem tudják.

Bezártam az ajtót, majd mielőtt elkezdtem volna magam a küldetés gondjával terhelni, elmerültem egy nagy kád, forró vízben. De az élvezet sem tarthat örökké, így amikor már hűlt a víz, nem utána engedtem, hanem kiszálltam. Magam köré tekertem egy törölközőt, egy másikat pedig a hajamra, majd bevetettem magam a táskával és az aktával a szobámba.

A táskával kezdtem, abban mindig érdekesebb cuccok vannak. kiborítottam a tartalmát az ágy közepére, én pedig még mindig úgy, egy szál törölközőben mellé kuporodtam. A fémes részeken megcsillantak a lemenő nap sugarai. Ezért választottam ezt a lakást, mert a környék legmagasabb épületének egyik legfelső emeletén van és így besüt a nap, vagy ha szép idő van, akkor látszanak a csillagok. Ez New York nem sok pontján történik meg. Bár azt a mellékes kis tényt sem kell elfelejteni, hogy egy tetőtéri lakásból könnyű menekülni, ha úgy hozná a sors és véletlenül szükség lenne rá.

Elkezdtem turkálni a kacatok közt. Volt ott nyaklánc mikrofonnal, egy testszínű füldugó, amin én hallhatom, ha beszélnek hozzám, egy combfix pisztolytartóval, karkötő, aminek a medáljából 50 méternyi hajszálvékony huzalt lehet kilőni és mégis olyan erős, hogy három embert is elbír egyszerre. Valamint még megannyi apróság, ami bizonyos helyzetekben jól jöhet. Amit mindig megmosolygok, azok a rúzsok. Az egyikben valójában van egy acél penge, a másik pedig savkréta. Ezért nem használok én rúzst. Belegondolni is borzalmas lenne, hogy mi történne, ha egyszer összekeverném őket. A sok kacaton nem volt mit nézegetni már, mindig ugyan azok, maximum más formát öltve, így jól ismerem már mindet.

Kelletlenül nyúltam az aktáért és az ölembe vettem. Egy egyszerű fekete mappa, a legátlagosabb, ami csak lehet. A lényeg: kerülni a feltűnést, hisz kaméleonok vagyunk. Ahogy kinyitottam, kicsúszott egy fénykép. 5 srác. - Szóval rátok kellene vigyáznom… - sóhajtottam ismét és közben alaposan szemügyre vettem őket. Olyasmi idősek lehetnek, mint én. Talán, ha normális életet élnék, akkor ismerném, hogy milyen banda ez. Szimpatikus volt, hogy mosolygós a szemük, talán még jó arcok is lehetnek. - De tuti, hogy beképzelt majmok és egyébként is Bran, azért mész, hogy megvédd őket! – hűtöttem le magam. Az eset leírását félre tettem és megnéztem mit tartalmaz még a mappa.

Ott volt egy fecni, hogy másnap reggel 7-re jön értem a kocsi, ami kivisz a reptérre… - 7-re? - futtattam vissza a tekintetem, mert nem akartam hinni a szememnek. Azon kívül pedig csak a hamis, ám mégis eredeti dokumentumaim voltak benne. Brandy O’Brien. Megmosolyogtam, a főnök nem volt túl kreatív, megint a világ leggyakoribb vezetéknevei könyvből választott fedőnevet.. Bár még mindig jobb, mint amikor Jukusa Mtanikun voltam. Folyékonyan beszélek japánul, de a tipikus európai kinézetemre, ugyan kivenné be, hogy japán vagyok? Ha akkor nem improvizálok és hazudom, hogy csak az ő tiszteletükből vettem fel a nevet, akkor bukik az akció.

Kezembe vettem az esetleírást, majd olvasni kezdtem.

Megbízott: Rebecca Baxter

Időtartam: 2013. május 2.- június 29. (várható)

Célszemély/ek: One Direction, tehát Louis William Tomlinson, Zayn Jawadd Malik, Liam James Payne, Niall James Horan, Harry Edward Styles

- Jó, tehát nekem ők akkor maradnak ’pacsirta 1-5’ - gondoltam a rengeteg név láttán.

Biztosítás: Londoni CIA minden segítsége.

Koordinátor: Tessa Galway

Veszély: Zavaros fenyegetés Mr. X. által. Interneten terjed, nem lehet figyelmen kívül hagyni. Feltételezett robbantás, nagy tömegben vagy emberrablás.

- Istenem, hogy ma már mindennek bedőlnek… - forgattam a szemeimet. - Egyre több bűnöző nevezi magát Mr. X-nek, persze Mr. Leichstenburgingston-ok nem lehetnek, a kutya nem jegyezné meg - de már csak kuncogtam a saját hülyeségemen.

Feladat: Nyomozást folytatni az ügyben. Elkapni Mr. X-et, de legalább épségben megőrizni a zenekart a New York-i Madison Squer Guarden-ben tartott koncert másnapjáig.

- Mert utána, már nincs rájuk szükség vagy mi van? - jegyeztem meg magamban szarkasztikusan.

Rege: /Más néven fedő sztori, de így sokkal ügynökösebben hangzik, ezért ezt használják/

Brandy O’Brien, dublini egyetemista, Niall Horan barátnője. Dublinban nőtt fel, testvére nincs, édesapja rendőr, édesanyja bolti eladó. Sokszor töltötte a nyarat a nagyszülőknél Mullinger-ben...

Itt pattant el a húr, tovább akartam olvasni, de ott már csak egy-egy rövidebb leírás volt, mindegyik célszemélyről, valamint egy hosszabb, meglehetően részletes, erről a Niall-ről. De úgy voltam vele, hogy arra lesz időm a repülőn is.

A telefonért nyúltam és a főnököt hívtam.

- Szervusz Bran! – szólt bele és hallottam a hangján, hogy tudja, hogy reklamálni akarok

- Nos, nem hiszem, hogy én vagyok a legalkalmasabb személy a feladatra. – vágtam bele mindjárt a közepén.

Nem igazán nyújtott nagy meglepetést, hogy ennyivel nem hatottam meg, de egy próbát mindenképpen megért. - Ugyan Brandy, te is meg én is tudjuk, hogy csak te vagy Sadie jöhettetek szóba, de Sadie Argentínában van – hangszíne enyhén lekezelő volt. Mintha egy durcás tinédzserrel beszélne. Na persze lehet, hogy abból is volt bennem egy picike, de sokkal inkább a kém önérzetem sértette ez a nevetséges feladat.

- Azt már megemésztettem, hogy óvó nénit kell játszanom. De muszáj pont a barátnőjeként feltűnnöm? Nem lehetnék egy ruhafelelős vagy valaki, aki egy ’személyzet’ feliratú pólóban rohangál…

-Nem! – jött a határozott válasz – És viszlát Brandy, néhány hét múlva találkozunk! – ezzel kinyomta.

Persze, ha akkor még kimondani nem is mertem, de tudtam, hogy miért nem tetszik ez nekem annyira. Egyszerűen nem tudom, hogy hogy viselkedik egy rendes barátnő. A tinédzser éveimet lényegében fiúk nélkül vészeltem át, hiszen minden időnket elvette az iskola, ahol nem voltak fiúk. Csak öreg, ronda tudósok, akik azt hitték, hogy a saját tantárgyuk a legfontosabb és azt igyekeztek bőszen a fejünkbe verni.

Az egyetlen valamire való pasi, az utolsó előtti évben érkezett Mr. Tomsen volt, a titkos akciók szervezését és kivitelezését tanította. Sok mindent tanultam tőle. Mondjuk, azért mert a gyakorlat nagy részét ezen az órán sajátítottuk el és hát az ő kedvéért még a leglustábbak is minta diákokká váltak.

És nem mondom, hogy sosem kerültem kapcsolatba fiúkkal, de huzamosabb ideig senki barátnője nem voltam. Az én szabályaim szerint kellett játszani, soha nem értem rá, néha meg csak úgy eltűntem akár hetekre. Ez a felállás pedig nem tesz jót a párkapcsolatoknak.

Hát ezért voltam én kétségbeesve, mert egy ügynök bár kiválóan alkalmazkodik és a legtöbb helyzetre megtanítottak minket, azt senki nem tanította, hogy hogyan viselkedik egy fiatal szerelmes lány.

2. Kelletlen Küldetés

- Nem Tess, ezt nem teheted velem! – háborogtam és én szentül hittem, hogy jogosan. 

- Mi a problémád? Még végig sem olvastad rendesen! – vágott vissza. 

- Hidd el, amit láttam az pont elég. Nem egy bébicsősz vagyok, oké? Miért pont én? Miért nem megy Wright? 

- Jason Wright? 

- Ja. 

- És szerinted mi lenne a fedősztori? – tette fel a nagyon is helyén való kérdést. 

- Mit tudom én… Akkor miért nem megy Sadie? – akadékoskodtam. 

- Sadie Argentínában van, nem emlékszel? 

- De két hét múlva vissza jön! – mondtam gúnyosan. 

- De holnap indulni kell! – válaszolt az én hangszínemet tükrözve. 

- Akkor miért nem én mentem Argentínába? Sadie ott megmenti a világot, én meg mehetek bébiszitterkedni. 

- Azért nem te mentél Argentínába, mert akkor te éppen Alaszkában voltál! 

- Én. Ezt. Akkor. Sem. Akarom! – fújtattam. 

- A főnök rád bízta, úgyhogy teljesíted, különben 20 évesen nyugdíjaznak. És azt te sem akarod… Egyébként meg olvasd át még egyszer alaposabban és állj hozzá pozitívan, lehet ott jönnek az izgalmak, ahol nem is várnád. 

- Jó, add a cuccot és majd otthon átrágom magam rajta. – Csaptam az asztal szélére, mert tudtam, hogy bármilyen idióta kifogással állok is elő, úgysem segít és ha nem akarok fegyelmit, akkor teljesítenem kell, amit rám bíztak. 

Felkaptam a sporttáskát az asztalról, amibe Tess már előre összekészítette a dolgokat. Majd barátnőm közelebb lépve szorosan megölelt és sok szerencsét kívánt. 

Úgy éreztem, hogy a lift csigalassúsággal mászik fel a – 13 szintről a földszintre. A nagy üvegcsarnokból kiléptem az utcára és nagyot szippantottam a friss levegőből. A nyári forróság még nem ért ide, de azért teljesen jó idő volt. Egy farmer, kockás ing és napszemüveg, pont úgy festettem, mint bármelyik másik korombeli. 

Betettem a táskát a csomagtartóba, majd bevágódtam a kormány mögé. Kicsit még vacakoltam, bekapcsoltam az övet, beindítottam a motort, majd a parkolóból kiaraszoltam a forgalomba. Péntek délután mindig zsúfoltak az utak, úgy éreztem, hogy csak lépésben haladunk a Wanderwood sugárúton. Helyt-helyt dudálások hallatszottak, nekem pedig a gondolataim elkalandoztak. Az én drága két legjobb barátnőm megint engem akar a trutyiban hagyni. Megint rám hagyják a piszkos munkát. Bár a mi esetünkben, pont a nem piszkos munkák számítanak piszkos munkának. 

Tessa és Sadie a legjobb barátaim az általános suli óta. Mondjuk vicces kifejezés ez, mert sok minden volt az az iskola, csak általános nem. Mindenki azt hiszi, hogy egy leány nevelde, ahova a gazdag szülők elkényeztetett kislányaikat dugják be, hogy majd itt megtanítják őket az életre. De ez közel sem így van. Nem mindenki gazdag családból származik, és itt sokkal többre tanítanak meg, mint a puszta életre. 

Az ódon falakat mindig átszövi a vidám csacsogás, csak sokkal több nyelven, mint az indokolt lenne egy hagyományos intézményben. Egy tradicionális lány iskolába, maximum az ország különböző részeiről érkeznek a kisasszonyok és franciát tanítanak nekik, mert az olyan elegáns. Ezt én magam nem támasztanám alá, mert számomra pont a francia az egyik mumus, amit csak végszükségletben használok. 

De ez az iskola titkokat rejt, hatalmas titkokat. A lányokat ide úgy választják, általában egész Amerikából, azt rebesgetik, hogy én voltam ez idáig az első és egyetlen angliai tanulójuk. Hogy hogy találják meg őket, arról lövésem sincs, de az nem is az én dolgom. Azt tudom, hogy a szüleimnek hála tanulhattam itt. Az átlagemberek, még Amerikában sem tudnak ennek az iskolának a létezéséről, pláne nem Európában, de már a szüleim sem voltak átlagemberek. Ebben az iskolában, az Istenverte Louisisana állambeli Starsville határában, a városközponttól mintegy két és fél kilométerre, furcsa dolgok folynak. Persze, ez csak a kívülállóknak furcsa. Amúgy annyira érdekes, hogy hamar rá lehet kapni az ízére és rájönni, hogy te tényleg odatartozol. 

Ez történt velem is, amikor először betettem oda a lábam. Persze azt már tudtam, hogy a szüleim ügynökök, csak épp azt nem, hogy nem porszívó ügynökök. De azon a napon, úgy éreztem, hogy megvilágosodtam. Azóta már tudom, hogy akkor még csak halvány sejtelmeim voltak, de komolyan abban a pillanatban, úgy éreztem, hogy összeállt a kép. 

Ekkor vált ez az iskola az életemmé. Innestől fogva pörgött fel minden és azon kaptam magam, hogy 12 év alatt megtanítottak mindent nekem, a diáktársaimmal együtt. Mindent, ami egy kiváló ügynöknek kell. És hát most sem porszívó ügynökökről beszélünk. Mi, akik ebben az iskolában végeztünk, 14 nyelvet beszélünk, kiegészítve azok számos nyelvjárásával. Megtanultunk kódokat feltörni, mérget keverni, bizonyos mérgeket, akár illat alapján is felismerni és még sorolhatnám, de az olyan alapvető dolgok, mint a lövészet, az önvédelem és egyéb apróságok, annyira nem lényegesek. 

S hogy ezek mennyire hasznosak, az azt bizonyítja, hogy az első éles bevetésemen, összehozott a sors egy ellenséges ügynökkel. Alig egy pár évvel volt idősebb nálam. Azt gondolta, hogy el tud csábítani, én pedig azt akartam, hogy ő ezt elhiggye. Felmentem a lakására, ott akartam kiiktatni őt a képből, amikor már csak ketten vagyunk. Szeretem a közelharcot. De végül megéreztem, hogy a pezsgőbe, amit kínált nekem mérget csempészett. Úgy látszott, neki nem tanították meg, hogy azt ki is lehet szagolni, így egy óvatlan pillanatban kicseréltem a poharakat és szegény a saját csapdájának áldozata lett. Persze nem ejtettem érte gyászkönnyeket.

Attól fogva, hogy elértük a gimnáziumi korosztályt, mi válogattuk meg az óráinkat, míg én és Sadie a terepmunkát kedveltük jobban és ennek megfelelően alakítottuk az órarendünket, addig a mi szuper hármasunk harmadik fogaskereke volt a lángelme köztünk. Ő a könyvek, szabályok és a labor megszállottja. Mocskos nagy szerencsénk volt, azt meg kell hagyni. Vagy lehet, inkább az lenne a jogos, hogy minket, hármunkat egy csapatnak teremtett a természet? Nem tudom. De tény, hogy egy véletlen folytán lettünk barátnők, de a suli végén, amikor elválik, hogy kiből mi lesz, hol dolgozhat, akkor így mi hárman együtt több ajánlatot is kaptunk. Pont az összeszokottságunk volt az egyik vonzó dolog bennünk, hiszen egy összeszokott csapat sokkal kisebb rizikótényezőt rejt magában. De kétség kívül a családnevünk is közrejátszott egy kicsit. Sadie, a Foster família sarja, az én szüleim Mr. és Mrs. Evans, az ügynök világban pedig ezek a nevek igen szépen csengenek. Bár Tess eredeti neve Tessa Galway és ez nem nagyon lehet ismerős ügynök berkekben, de Tess rátermettségét senki nem kérdőjelezheti meg. Aki hobbiból hackeli a NASA-t, az nem kérdéses, hogy közénk való.

Nem sokáig vívódtunk, hogy melyik ajánlatot fogadjuk el, amint megtudtuk, hogy a ’Cég’ is érdeklődik utánunk, mély egyetértésben már döntöttünk is. A Cég az, amit sok esetben még más ügynökök sem ismernek. Ez a Betűkód háttere. A Betűkód pedig a gyűjtőneve a CIA-nak, az FBI-nak, az NSA-nak, az Interpolnak és a hasonló szervezeteknek. De mi mögöttük állunk és a titkosaknál is titkosabbak vagyunk. 

Hát ezért van a New Yorki főhadiszállásunk egy 93 emeletes irodaház negatív szintjein. Felettünk gyanútlan titkárnők, vezérelnökök, ügyvédek és még ki tudja ki mindenki végzi a munkáját, míg alattuk néhány emelettel, titkos terveket dolgoznak ki, irányítják az akciókat, végzik a kutatásokat és még órákig sorolhatnánk. A mi szintjeinkre csak akkor tudsz lejutni, ha beütöd a saját ügynöki azonosítódat, belépsz, majd a retina scanner beazonosított, csak ez után tudod megnyomni az emelet számát, hogy hová is szeretnél menni. Épp ezért használunk egy hátsó liftet.

Na de ott ülve a forgalomban, egyszerűen úgy éreztem, hogy megfulladok, míg a legtöbb ügynök ölt volna egy ilyen állásért, pláne, ha azt mindjárt megkapja még a kiképzése után, de nekem valami hiányzott. Szabadságra kellett volna mennem? Na az az, ami nálunk lehetetlen. Egész évben szabadságon vagy, kivéve, amikor berángatnak és azt mondják, holnap indulsz. De ez még csak a szerencsésebbik eset, volt, hogy azonnal kellett indulnom.

- Nincs más esély, holnap ismét angol területre teszem a lábam - gondoltam, majd nagyot sóhajtottam. 12 éves korom óta, én már csak vendég vagyok a saját szülőhazámban.

1. Kérelem

Tisztelt Igazgató Úr, Kuratórium!

Bár tudom, hogy eme magasan képzett ügynöki körökben az érzelmek tabunak számítanak, de ahhoz, hogy munkakörömből való azonnali felmentésem elleni kérelmem teljesen indokolttá, épp ezért elfogadhatóvá váljon, kénytelen vagyok leírni azokat is.

Kérem hát, hogy legyenek szívesek elolvasni az utolsó bevetésem jelentésének bővített változatát! Majd amennyiben lehet, járuljanak hozzá további szolgálatteljesítésemhez.

Köszönettel!

Brandy Evans