5. Gorillák

A parkolóházban szétváltunk, beültünk a kocsikba, majd hazafelé indultunk. Tudtam, hogy a CIA-sok követni fognak minket, de aranyszabály, hogy ezt észrevehetetlenül kell tenni. Persze egy idő után megláttam őket. Mondjuk a szabály nem az, hogy Brandy Evans, tehát én, ne vehetném észre őket. Én, akit állítólag egyes körökben, csak ’Az a Brandy?’-ként emlegetnek. Tudom, hogy ez talán nagyképűen hangzik, de tényleg ez a hír járja.

Kínos volt a csend és én elérkezettnek láttam megtenni az következő bejelentkezésemet Tessánál, hiszen mint koordinátorom is várja a jelentkezést és mint barátnő is.

- Ha nem haragszol meg, akkor most telefonálok egyet – eresztettem meg egy halvány mosolyt Niall felé, feszültségoldó szándékkal.

- Csak nyugodtan!

Újra előkaptam a tabletet, s Tess azonnal válaszolt is.

- Szia Bran! – vigyorgott a képernyőmön. Mivel tudtam, hogy Niall beszél valamennyire spanyolul, benne volt az aktájában, így a spanyol, olasz, portugál, és román nyelvek ki voltak zárva, hát magyarul folytattam.

- Szia! Csak be akartam jelentkezni mielőtt hazamész. – Láttam, ahogy Niall a szeme sarkából csodálkozva néz rám. Persze igyekezett úgy tenni, mintha az útra koncentrálna, de ezt elég könnyen ki lehet szúrni.

- Oké, hogy ment?

- Hát, normálisnak tűnnek, bár van köztünk egy, a göndör, akivel azt hiszem, még meggyűlik a bajom. Amúgy éppen hazafele tartunk a szőkével. Kicsit szarul érzem magam, még sosem költöztem be máshoz.

- Nyugi. Csak légy laza. 5 kis nyikhaj nem fog tán ki rajtad – mondta ezt pökhendiséget játszva.

- Nem, nem fognak kifogni rajtam – bólintottam magabiztosan.

- Ez a beszéd!

- Jól van Tess, majd később még jelentkezem.

- Okés, várom mindenképpen.

- Persze. Nyugi van, nem ez az első bevetésem. Na puszi. – majd kinyomtam és visszasüllyesztettem a készüléket a táskámba.

Nem számítottam rá, hogy Niall hirtelen megszólal, hisz előtte is mély hallgatásba borulva utaztunk, viszont megtette. - Véletlenül te nem rólam beszéltél?

- Umm… te beszélsz magyarul? – kuncogtam.

- Hát, nem. Csak közép suliban volt egy magyar cserediák az osztályomban és bár beszélt angolul, de mindig magyarul mondta, hogy szőke. Ez volt a dilije, azt az egy szót meg hamar megtanultam. Igaz már el felejtettem, de ahogy kimondtad beugrott – magyarázott, de közben le sem vette a szemét az útról.

- Mondanám, hogy félreértetted, mert csak megdicsértem a barátnőm frissen melírozott haját, de az igazság az, hogy sosem festetné be, mert amúgy gyönyörű haja van. Így ehelyett, azt mondom, hogy seggbe fogom őt rúgni, amiért ez kimaradt az anyagodból.

- Kérdezhetek valamit?

- Persze. – mondtam határozottan, pedig tudtam, hogy számtalan olyan kérdést tudna feltenni, amire hazudnom kellene, vagy nem válaszolhatnék, vagy ha igazat mondanék, akkor utána meg kellene, öljem. Bár ez utóbbinál, azért ma már van egy kevésbé drasztikus eljárásunk is.

- Ez a helyzet most tényleg ennyire komoly?

Erre a kérdésre a válasz még számomra is zavaros volt. - Tudod, ezt igazából senki nem tudja. Itt a média és az internet a legnagyobb bűnbak. Ha nem lennétek ennyire szem előtt, akkor közel nem érnétek meg a fáradozást, már bocs, hogy ezt mondom – mosolyogtam. – De tudod, ma már a média az tömegfegyver, épp ezért kell rettentően elővigyázatosnak lenni és komolyan venni ezt. Lehet, hogy csak légből kapott fenyegetőzés ez, de addig amíg… - itt egy kicsit elakadtam, mert eredetileg úgy folytattam volna, hogy ’emberi életek forognak kockán’, de nem akartam megijeszteni – bármi gyanú is felmerül, addig foglalkozni kell vele – vágtam ki magam.

- Értem. És akkor most mi is fog történni?

- Semmi. Minden megy úgy, mint eddig – mondtam határozottan, majd hozzátettem. – Azzal a kitétellel, hogy én állandó jelleggel, meg általában néhány CIA ügynök, ott fogunk loholni a sarkatokban.

- LOL

- Ja, LOL

Kicsit elgondolkozott, talán igyekezett megemészteni az addig hallottakat - Amúgy nem kell ám ír akcentussal beszélned, amikor velem vagy. Felőlem bátran használhatod az amerikait is, hisz az a sajátod, gondolom kényelmesebb.

- A brit a sajátom. Itt születtem Londonban. Baszd meg Brandy! - káromkodtam, mert hamarabb járt a szám, mint hogy gondolkoztam volna.

- Mi az? - kapta rám a tekintetét.

Felháborodva visítottam. - Az utat nézd! Amúgy az, hogy ez egy olyan információ volt, amit nem nagyon kellett volna megosztanom veled. Tudod fura ez nekem, mert általában a rosszfiúkat kapom el és nem a jókat védem. Így elég ritka az, hogy az életemről beszélgetek olyannal, aki nem ismeri/ ismerheti az igazat, mivel a rosszfiúkkal ritkán beszélgetek, amúgy meg a környezetem, a családom, a barátaim, mind azonos körökből valók.

Bekanyarodtunk egy kocsi feljáróra, s már épp leakarta állítani a motort. - Várj!- szóltam.

- Igen? – kapta rám tekintetét.

- Ez a garázskapu távirányítója, igaz? – kérdeztem rá az egyértelműre.

- Igen - bólintott.

- Mindig bent parkolj! – s közben a távirányítóért nyúltam és megnyomtam a gombot.

- Ez ennyire fontos?

- Nem akarlak megijeszteni, úgyhogy csak higgy nekem. Biztonságosabb, ha bent parkolsz. – Tényleg nem akartam, hogy mire távozok az életéből, paranoiássá váljon, így inkább nem kezdtem neki mesélni holmi átvágott fékbowdenekről, időzített bombákról és társaikról. Egy olyan egyszerű helyzetről már ne is beszéljünk, hogy valaki feltöri az autót és megbújik a hátsó ülésen, hiszen abban az esetben pont a dolog egyszerűsége az ijesztő.

Megindultam a csomagtartó felé, de útközben megállított, hogy hagyjam csak, majd ő intézi. Mire elővette a táskáimat és bezárta az autót, én kinyitottam az ajtót. Éppen a nappalin vágtunk át, amikor észbe kapott. - Te, hogy nyitottad ki az ajtót, mikor a kulcs a zsebemben volt? – nem tehetek róla, de kuncognom kellett.

- Tudod, az iskolai könyvtárban, egy egész részleg volt ’Zárak és azok feltörése’ címmel. Egy egyszerű bejárati ajtó nem egy nagy kaland. Megtanítanám neked is, de azzal szabályt szegnék – válaszul csak bólintott.

Valójában, az már viszont nem tűnt fel neki, hogy végig elől mentem és célirányosan a szobája felé haladtam. Csak, amikor már lenyomtam a kilincset szólt közbe. - A vendégszoba az az ajtó – mutatott a folyosón egy másikra.

- Tudom. És hidd el, nekem sem esik jól behatolni a magánszférádba, de mivel hivatalosan én a barátnőd vagyok, komolyan, még a legpitibb bűnözőnek is feltűnne, hogy külön szobában vagyunk, ha figyeli a házat.

- Ööö… aha - ez volt a bő válasza.

Utáltam magam, amiért ezt kell tennem, vagy hogy legalább nem tudom szebben felvezetni. De nem volt más választásom. Az ő biztonságuk érdekében történt ez így és nem azért, mert nekem így tartotta kedvem. Beléptünk a szobába, én a fal mellé támasztottam a bőröndöt és ledobáltam a táskáimat. Egy viszonylag tágas, világos szoba volt, bézs falakkal. Az egyetlen meglepő dolog az volt, hogy inkább amolyan fiúsan lomos szobára számítottam. - Nálad mindig ekkora rend van? – kérdeztem elcsodálkozva.

- Egyedül élek itt, nem nehéz rendet tartani – vont lazán vállat.

- Akkor engem lehet, nagyon utálni fogsz, de én elég könnyen szétszórom a cuccaim – húztam be bocsánatkérőn a nyakamat.

- Semmi gáz - ingatta fejét.

- Oké, csak ne próbáld meg rendbe rakni őket, mert abból könnyen lehet gáz. Tudod, nem minden az, aminek látszik, így tényleg jobb, ha nem nyúlsz hozzájuk.

- Felfogtam! – nevetett

- Okés. Lezuhanyozhatnék mielőtt ideérnek a többiek?

- Persze.

Magamhoz vettem a törölközőmet és néhány kényelmesebb ruhadarabot, majd a fürdőbe zárkóztam. Egy gyors fürdés és hajmosás után, beleugrottam a melegítőbe, majd mivel hangokat hallottam, így kiosontam a folyosóra.

- Jól van tesó, csak tudni akartam, hogy élsz-e még. – hallottam a szökött pacsirta hangját. Nevetésre késztetett, de magamba fojtottam és visszatérve a szobába, megszárítottam a hajam, majd lófarokba kötöttem azt. Magamhoz vettem a dolgokat, amikre szükségem volt, majd csatlakoztam Niallhez és a vendégünkhöz a nappaliban.

- Nincs szükséged valamire? – kérdezte mosolyogva Niall, amint meglátott.

- Nem, kösz! Hello! – néztem a vendégünkre.

- Szia! – köszönt, miközben én helyet foglaltam az egyik fotelban. – Figyelj, nem lehetne, hogy leállítod rólam a gorilláidat?

’Kedvessége’ nem volt túl meggyőző, ha leállíthattam volna róla az embereket, hát már csak azért sem tettem volna meg, hogy ne okozzak neki örömet. - A; a munkatársaim és nem a gorilláim. B; amíg nem fogadod el, hogy én vagyok a főnök, addig ne is álmodj róla.

- Rendben, oké, megértettem. Te vagy a főnök. - Nem kellett rá se néznem, hogy tudjam, hogy ezt valójában nem így gondolja.

- Ne próbálj meg átverni. Soha ne próbáld meg átverni Brandy O’Brient. Úgysem kerülhetsz ki te belőle győztesen – néztem rá szigorúan, s ő tovább nem vitatkozott, csak mint egy durcás kisgyerek bámult maga elé.