12. Újra műben

Miután az életem megint egyenesbe jött, már nem volt használható kifogásom, hogy továbbra is kihúzzam magam a munka alól. Na jó, nem mintha Sadie eltűnését kifogásként használtam volna, ha pisztolyt szegeztek volna a fejemhez sem lettem volna képes értelmesebb dolgokat tenni, mint amit valójában megtettem. És valójában annyira nem is kerestem kifogásokat, a dolgát végre kell hajtani az embernek és kész. 

Mint Nialltől megtudtam egy hatalmas hangárba költöztetik át a próbákat, mert megkezdik az előkészületeket. Díszletépítést, és hasonló dolgokat, amikhez én egyáltalán nem értek. Mivel nem ígérkezett túl érdekes programnak, így eltettem egy könyvet is magammal. Előre készültem, így bár valójában az Internetes Kémkedés legújabb kiadását olvastam, de mindenki azt hihette, hogy a Bridget Jones Naplóját olvasom japánul, hisz a fedő-énem főtárgya a keleti nyelvek. Niall egyik pihenője alkalmával meg is kérdezte, hogy mi a fenét olvasok, de én csak annyit mondtam: - Ez egy könyv, amit te nem olvashatsz. 

Mire ő röhögve - Ó valószínűleg nem is érteném. Ezek a kriksz-krakszok számomra mintha kínaiul lennének.

- Majdnem talált - nevettem én is. - De ez japán. Egyébként a könyv angolul van. Tudod, nem minden az aminek látszik, hogy nagyobb közhellyel ne éljek.

- És honnan a fenéből szerezted meg a japán kiadású borítóját a... - itt megemelve a könyvet egy kicsit jobban maga felé fordította, hogy rendesen láthassa a borítóját - a Bridget Jonesnak? - a hangja vagy két oktávval feljebb szökött az átlagosnál. - O'Brien, eskü nem járnék olyan lánnyal, aki ezt olvassa - háborodott fel.

- Eskü, akkor szerinted mit kellene olvasnia egy lánynak? - tükröztem hangszínét.

Vállat vont - Mit bánom én. Csak egy kicsit álljon jobban két lábbal a földön. - Kérdő tekintetemre hozzá tette. - Mondjuk... sporthírek? 

- Horan, ha egyszer találsz egy lányt, aki ilyenek helyett sporthíreket olvas, légy óvatos, mert vagy nem hetero vagy nem az, akinek mondja magát. 

Egyik szemöldökét a magasba vonta - Hú, ez komolyan hangzott.

- Bízz bennem, tudom miről beszélek - bizonygattam még a magam igazát.

- Miért, te olvasol sporthíreket? 

Azt hitte, hogy lecsapta a labdát, de az utolsó szó végül az enyém lett.

- Nem, de ilyen szarságokat sem. 

Miután ezt sikeresen megvitattuk, vissza akart térni a munkájához, de mielőtt távozott volna, még ráparancsoltam, hogy adjon egy puszit. Na nem mintha annyira vágytam volna rá, viszont bár kicsit távolabb, de mégis voltak emberek a helyiségben és ha már a barátnője vagy mi lennék, akkor a minimum, hogy nem fog csak úgy otthagyni. 

Persze túl szép lett volna ez a nap, ha csak úgy, egy sarokban üldögélve eltelik, minden atrocitástól mentesen. És atrocitás szó alatt ez esetben nyugodtan érthetjük magát a két-lábon-járó-bosszúságot, másik nevén Harry Stylest. Azt még csak elnézném neki, hogy úgy néz rám, mint a véres rongyra, igazán nem lenne meglepő, de ha egy légtérben vagyunk, akkor előszeretettel belém köt és látható jelét adja, hogy nem tetszik neki a pofám.

Reggel ezúttal külön érkeztünk, vagyis én Niallel és Harry, Zayn valamint a stáb nagy része már ott volt. Ahogy betoppantunk Harry egy percet nem vesztegetett holmi köszönéssel vagy bármi, egyszerűen csak elfintorodott és annyit mondott: - Niall, nem felejthetted volna ma is otthon Brandont. 

- Két sértés egy mondatban, jól nyomod Styles - válaszoltam célozva rá, hogy azon felül, hogy a tudtomra hozta, hogy nem szívesen lát, még fiú néven is szólított, ami egyenesen a személyiségemet kérdőjelezi meg. Csak azzal nem számolt, hogy ez engem nem érdekel. Mivel gyakran használunk ügynöki körökben más személyiségeket, így igen hamar elkezdik a sajátodat erősíteni, hogy mindig tudd ki vagy valójában. Meg kell vallani, nem egyszerű dolog ez, és bizony, a megfelelő felkészítés nélkül hamar elveszettnek érezné magát az ember.

Niall velem egy időben szólalt meg. - Ne légy fasz Harry. - Mr. Bongyinak azonban ez nem gázolt a lelkébe. Csak engem nem bírt. De azt elég egyértelműen nem. 

A nap folyamán továbbra is kihasznált minden egyes alkalmat, hogy belém csíphessen, de egyszerűen csak nem foglalkoztam vele. Pláne azután miután valami egészen érdekeset hallottam. 

Épp a mosdóba igyekeztem, társaság nélkül egymagamban, amikor a folyosón sétálva hangokat hallottam. Két öblös férfihang szűrődött ki, egy jobb oldali félig nyitott ajtó mögül. Rossz kém szokás, de megálltam hallgatózni. Na jó, nem úgy kell elképzelni, hogy bárhol képesek vagyunk pofátlanul hallgatózni, és tegyük hozzá, hogy bármire csak úgy nem is figyelnék fel, meg annyi számomra érdektelen dologról folyhat a beszélgetés, hogy egyszerűen logikátlan lenne mindent meghallgatni. Viszont nyitott füllel járok én is és kollégáim is. Így mikor azt a mondatot meghallottam, hogy "Ott majd biztonságban lesz." Hát persze, hogy érdekelt, hogy kinek vagy minek, és hol kell biztonságban lennie. Nagyon gyorsan lefékeztem magam, és megálltam. Nem lapultam a falhoz, azt csak a pancserek teszik, mert hisz abban az esetben, ha valaki kijön, az azonnali lebukást jelent. Az ajtótól viszont így sem láthattak, mert az ellentétes oldalra nyílott. Abban a szent pillanatban, ahogy ráeszméltem, hogy talán valami olyasmiről van szó, amit hallanom kéne, már nyúltam is a telefonomért, amibe egy érzékeny mikrofon van építve. 

- Mi lesz ha megtalálják? - kérdezte a másik hang. Ez már több volt, mint érdekes.

A másik, kicsit reszelősebb hangú azt felelte - Nem fogják. Szinte lehetetlen. És egyébként is, ha meg is találják, több sokunknak hozzá férése van, tele vannak ujjlenyomatok százaival, úgyhogy mindent csak tagadnunk kell. Értve?

- Értve - válaszolt neki az aggodalmasabb és én éreztem, hogy mennem kell. A telefont gyorsan visszacsúsztattam a zsebembe, de közben nem kapcsoltam ki a hangfelvételt. S mikor az első lépést megtettem, pont kilépett elém a két férfi, konkrétan az egyiknek a mellkasának majdhogynem neki is ütköztem. De ez kapóra jött. Mivel várható volt, hogy azt feltételezik majd, hogy hallhattam valamit, így az volt a járható út, ha elhitetem velük, hogy engem baromira nem érdekel, hogy kettejük között miről szólt a kis csevej. 

- Oh... elnézést - mondtam, ahogy majdnem belé szaladtam. - Megtudná mondani merre van a toalett? Égetően nagy szükségem van rá - fintorodtam el, mintha tényleg majd bele halnék, közben pedig igyekeztem játszani a legkelekótyább kiscsajt, akit a föld a hátán hordott. 

- A végén, jobbra - biccentett a háta mögé a folyosón. Ez nem a rekedtes volt, hanem a másik, viszont az is követte. 

- Köszönöm - csak másodpercek voltak ezek, de jól megjegyeztem őket mielőtt sietősen eltávoztam az adott irányba. 

Visszafelé mikor jöttem, egy árva lélek sem volt a folyosón és az előbbi helyiségnek tárva nyitva volt az ajtaja. Gyors belül léptem és a telefonon bekapcsolva az ujjlenyomat scannert, végig mértem először az ajtófélfákat, majd belülről az ajtót és a kilincset, és végül a külső felét is. Az igazat megvallva örülök, hogy nem néhány évszázaddal korábban, a modern technika nélkül kellett ügynöknek lennem. Ahogy azt méricskéltem, valaki megszólalt a hátam mögött.

- Te mégis mit csinálsz. - Valójában ez nem volt vicces, majdnem lefejeltem az ajtót, úgy meglepődtem, ahogy felismertem a hangot. Igyekeztem a lehető leghamarabb visszanyerni a természetes színemet és arckifejezésemet, majd mosolyogva felé fordultam. 

- Azt hittem, hogy ez a tea konyha és csak egy kis ásványvizet akartam keresni - adtam egy halvány, de legalább hihető magyarázatot. 

A csávónak - aki amúgy körülbelül ötször akkora volt mint én, és még lehet, hogy keveset is mondtam - kissé megnyúlt a képe - És mégis miért fényképezgeted az ajtót?

Basszameg.

- Egyszerűen imádom ennek a fának a színét. Csak meg akartam örökíteni és majd ha Niallel összeköltözünk rábeszélem, hogy ilyet válasszunk - adtam az őrült libát. 

És úgy festett, hogy hitelesen, mert a kopasz barnamaci csak annyit mondott - Nos, nincs teakonyhánk.

Újra megköszöntem és visszaiparkodtam az előző helyemre. Ennél az érdekes kis jelenetnél csak az volt rosszabb, amikor a nap folyamán ugyan ez az ember elment előttem és rám kacsintott. Úgy éreztem, mintha a vesémbe látna, pedig elég nyilván való volt, hogy ez nem létezik. 

De a sors akármennyi negatívumot is akart préselni a napomba, amikor megcsörrent a telefonom és Sadie neve volt kiírva, az mindent feledtetett velem. Csak ültem ott, nyeltem a könnyeim és hallgattam a hangját. Számomra ez szebb volt, mint akár milyen zongorajáték vagy akármelyik madár csicsergése. Annyira kitöltötte az összes porcikámat a tény, hogy őt hallom, hogy semmi mást nem érzékeltem a külvilágból. Csak hallgattam, ahogy meséli, hogy hogy bukott le, hogy a háttércsapat segítségével hogy sikerült megmenekülnie és hogy hogyan bujkáltak napokig, mire megtalálták őket.

De a lényeg egy volt, meglettek. És ez erőt adott ahhoz, hogy folytassam a saját feladatom. 

Hamar jött az új rész, mert inspirál, hogy titeket is megragadott a történet, valamint be kell valljam én is szeretem. Elfogultság? Megeshet, de kérlek nézzétek el nekem. Remélem ez a rész is tetszik. Ebben kevesebb a 'cuki Niall' rész, viszont történés az mégis akad bőven. Írjatok nekem bátran kommentet /mi tetszik? mi nem?/ és én igyekszem mihamarabb válaszolni mindenkinek :)

11. És a föld mégis kerek

A kínos családi ebéd után - ahol a szüleim elérték, hogy az életben ne akarjak több fiút hazavinni, valamint hogy Niall még kattantabbnak higgyen mint eddig - taxiba vágtuk magunkat és egyenesen a zenekar valamelyik tagjának házába mentünk.

Miután Niall bediktálta a címert a sofőrnek, majd miközben elindultunk, egy darabig csendben ücsörögtünk egymás mellett, de éreztem, hogy árad belőle a feszültség. Először a lábát rángatta, majd mikor észrevette, hogy figyelem, abba hagyta, viszont a körmét kezdte rágni. A körömágyai érdekében úgy éreztem, jobb ha bevetem a pszichológián tanultakat. 

- Ideges vagy? - kérdeztem halkan és a tőlem telhető legnyugodtabb hangon.

- Nem - vágta rá eléggé sietősen.

Nem kellett túlzottan nagy agytrösztnek lenni, hogy rájöjjek, nem mond igazat - És most engem vagy magadat akarod átverni?

Tétovázott egy kicsit - Na jó... talán. 

Beismerte, ez már félsiker.

- És mi nyomja a lelked? - kérdeztem. 

Kis hallgatás után kinyögte - Tudod, nem vagyok valami jó színész.

Témánál vagyunk.

- Niall, komolyan olyan szörnyű vagyok, hogy lehetetlen elképzelni, hogy a barátnőd lennék?

Azonnal jött a válasz. - Nem ezt mondtam, persze hogy nem...

- Ha meg igen, képzeld oda anyámat, mint azt a tudtomra is hoztad, ő úgyis nagyon bejön neked. - szakítottam félbe nevetve. 

A poén neki is átjött, a fejét fogta, úgy nevetett - O'Brien, te idióta! - Ezt már szerettem. Az, hogy az állítólagos vezetéknevemen szólított és ráadásul még káromkodik is, egyértelműen a lazulásának jele volt. 

Néhány percnyi hallgatás után ördögi terv kúszott az elmémbe. Közelebb hajoltam és a fülébe sutyorogtam - Mit szólnál, ha kipróbálnánk félig-meddig élesben is dolgot? Főpróba jelleggel. 

- Mire gondolsz? - nézett rám érdeklődő tekintettel. 

Huncut mosolyra húzódtak ajkaim. - Nos, tegyünk úgy mint ha veszettül szerelmesek lennénk, egészen addig, amíg a sofőr látható jelét nem adja annak, hogy nem tetszik neki a műsor.

Kicsit meghökkent, valószínűleg nem számított ennyire kihívó dologra. - De mi lesz ha kirak minket?

- Fogunk egy másik taxit - vontam vállat lazán.

Tudomásul vette. - Jó. És hogyan szeretnéd ezt végre hajtani? 

- A bal karoddal ölelj át és húzz közelebb magadhoz - adtam az első utasítást és ő követte. - Rendben, akkor most nyomj az arcomra egy hangos, cuppanós puszit, közben pedig a jobb kezeddel húzd fel a lábaim az öledbe, majd simogasd a combom, én pedig majd hülye csitri módjára kacarászni fogok. -

Óramű pontossággal végrehajtottuk a tervet és tényleg haladtunk a cél felé, ugyanis elkaptam a sofőr egy kósza, rosszalló pillantását a középső tükörben. 

Bal tenyeremet a mellkasára helyeztem, majd lassan felcsúsztattam a nyakán keresztül az állkapcsára és megállapodtam a füle tövénél, míg a másik oldalon odasúgtam : - Most pedig... a bakkezeddel túrj a hajamba, finoman kapaszkodj bele, billentsd meg hátra a fejemet, puszilgasd a nyakam, majd kérdezd meg mit akarok este.

Tétován, de megtette a mozdulatokat, én pedig úgy csináltam, mint aki élvezi. Ahogy hátrabillent a fejem, elnyíltak ajkaim és egy nehezet sóhajtottam, majd ahogy puha ajkait megéreztem bőrömön, halvány kis nyögéseket hallattam.

- Mi csináljunk este bébi - kérdezte reszelős hangon, úgy hogy a sofőr is tisztán halhassa. Majd újra lecsapott, és végig simított fel az államig. Olyan közel voltunk egymáshoz hogy a számban éreztem a leheletét. 

- Te mit akarsz? - kérdeztem vissza hasonlóan eltörődött hanggal.

- Téged - vágta rá hirtelen mindenféle előzetes utasítás nélkül, olyan határozottan, hogy az ütő is majd megállt bennem, a szó pedig a torkomban akadt, mert nem tudtam eldönteni, hogy még mindig játszunk-e vagy a játék már átcsapott valóságba. 

Végül viszont nem kellett kitalálnom mivel a sofőr krákogott egyet és szétrebbentünk. Örömteli hír viszont, hogy a kitűzött célt elértük, ugyanis a sofőr krehálása egyértelműen az a 'kényelmetlenül érzem magam' fajta volt és nem a 'meg vagyok fázva' típusú.

Lemászva Niall öléből, újra egyenesbe hoztam magam. Én is meglepődtem, hogy végül milyen hitelesre is sikerült a jelenetünk, de nem aggódtam emiatt. Ez csak egy feladat volt, amit végre kellett hajtani és valahol mélyen tudtam, hogy ezt Niall is így érezte. Abban a pillanatban, ahogy kimondta, hogy engem akar, talán még el is hittem volna, viszont az ahogyan közvetlenül utána rám vigyorgott, elárulta, hogy inkább büszke magára, hogy ilyen jól ment neki az előadás, és nem arról van szó, hogy a lelke mélyét tárta volna fel előttem, aminek a sötét titka, hogy majd eleped értem.

Ahogy kiszálltunk a taxiból pacsira emeltem a kezem, majd mosolyogva kijelentettem - Második felvonás. 

Belecsapott és bólintott - Menni fog.

Ezt már bírtam. Mindig is jobb szerettem a magabiztos embereket. Úgy tartom, hogy ha valaki kellőképpen magabiztos és meg van győződve a saját igazáról talán még a rezet is eladhatná az arany kereskedőnek. Akkor egy ilyen kis színjáték pedig meg sem kottyanhat. És örültem, hogy Niallban is sikerült megnyitnom ezt a szemléletet. Így hogy már nem gyáva nyuszi módjára muszogott, hogy ő nem jó színész és nem fog menni, hanem úgy döntött, hogy megtudjuk csinálni, már tényleg volt rá esély, hogy sikerrel végrehajtsuk a feladatot.

- Csak természetesen - küldtem felé egy utolsó bátorító mosolyt mielőtt megindultunk a ház felé.

- Csak természetesen - ismételte és a mondat értelmében lazán összekulcsolta a kezeinket. 

Bár említést nem tettem róla - mert ha valakit agyon dicsérnek, akkor megeshet, hogy a megfelelni akarása akkora mértéket ölt, hogy az már túlnő rajta - de ezt is nagyszerűnek találtam, és gondolatban már fel is jegyeztem, hogy ha túl leszünk ezen a kezdeti bizonytalan szakaszon, majd elsorolom neki, hogy miket találtam úgy, hogy remekül csinálta.

A ház, ahová érkeztünk, London keleti felében egy kellemes kis családi háznak tűnt így első ránézésre. A környék és az utca rendezett volt. A rövidre nyírt zöldellő gyep, a sövénykerítés, a vörös téglaépülettel és a fehérre festett nyílászárókkal olyan tipikus brit képet nyújtott.

Ahogy felfelé lépkedtünk a kocsibejárón Niall még annyit a tudtomra hozott, hogy - Ez Josh lesz, a dobosunk. Nála szoktunk próbálni, mert az ő cuccát a legnehezebb mozgatni.  

Válaszul csak bólintottam. Az elmémbe rögtön bekúszott a kép, amin Niall egy mosolygós fiú nyakában ül. Tudtam, hogy ő lesz Josh, ugyanis Jamie, Tessa helyettese két nappal azelőtt átküldte a srácokat körülvevő teljes stáb személyes anyagát.

Ahogy becsengettünk, viszont Josh helyett egy korosodó hölgy nyitott ajtót és nagyon szívélyesen üdvözölte Niallt, aki megölelte, majd kicsit esetlenül félig felém fordult és próbált bemutatni - Ő itt Brandy, a... barátnőm. - nyögte ki nagy nehezen, de azért annyira nem vészesen bénán. Tulajdonképpen ha azt vesszük, hogy ez volt az első alkalom, amikor a barátnőjeként kellett bemutatni, annyira nem is volt rossz. 

- Nahát Brandy, nagyon örülök! Én Lyneth vagyok, Josh nagymamája. Őt ismered már?

Nagyon kedves nénike volt és ahhoz képest, hogy ő a nagymama, még egész fiatalos is - Én is nagyon örülök. És nem, még nem találkoztam az unokájával - mosolyogtam vissza rá kedvesen.

- Gyertek csak beljebb. A többiek már hátul vannak a garázsban, Niall már tudja az utat. - mondta Lyneth ezt az utolsó információmorzsát teljes mértékben nekem szánva. 

Niall úgy vágott keresztül a házon, mint ha hazaért volna. A kezemet még mindig fogta és csak húzott maga után az előtérből a nappaliba - ami első ránézésre még így kutyafuttában is világos és barátságos volt - majd egy üvegajtón ki a kertbe, ahol valószínűleg a jó időre tekintettel a garázskapu fel volt teljesen húzva, így a nap egészen besütött rájuk. És ott voltak ők, mint a négyen. Veszélyes terep volt ez számomra. Na jó, nem a szó hagyományos értelmében. Csak ők ismerték Niallt úgy, mint a tenyerüket, tehát megvolt a lebukás veszélye. De ezeket a gondolataimat hamar elhessegettem, mert bíztam magamban és bíztam Niallben is. 

Talán a hátunk mögül szikrázó napnak - vagy talán a ténynek, hogy nem várták, hogy Niall majd egy lánnyal állít be - volt köszönhető, hogy engem nem vettek észre... magam sem tudom. De tény, hogy senki nem vett rólam tudomást, amíg Niall azt nem mondta.

- Srácok, ő itt Brandy. A barátnőm. - Ez alkalommal már sokkal határozottabban ment, mint alig egy perce Lyneth-el. 

Lehetséges, hogy csak képzeltem, de nem kicsit lepődtek meg. Majd Dan, az egyik gitáros kapott észbe és odajött üdvözölni, majd szépen a többiekkel is bemutatkoztunk. Közvetlenek voltak, mindjárt rögtön faggatózni is kezdtek és egy kicsit beszélgettünk. Közben pedig kínosan ügyeltem rá, hogy a legjobb ír akcentusomat használjam. Egy ponton viszont majdnem lebuktattam saját magam. Mikor végre feldolgozták a tényt, hogy létezem és elkezdtek játszani, feltűnt, hogy elég jó a helyiség akusztikája és egy házibulit juttatott eszembe még úgy tizenhat éves koromból. Egyik nyáron Tessa családjánál nyaraltunk Sadie-vel és az unokatestvérének a házibuliján voltunk, aki vagy két évvel idősebb volt nálunk, és a bandájával egy hasonló garázsban bulit tartottak. Olyannyira hasonló volt, hogy ugyanúgy mindenféle szedett-vedett bútorral volt berendezve, régi nagy bandák poszterei díszítették a falakat és ritkán volt takarítva. Bár azt hiszem ez a séma figyelhető meg nagyjából minden fiúk által használatba vett garázsban. 

És mikor a szám véget ért, akaratlanul is kiszakadt belőlem a kérdés - Ti itt soha nem tartottatok garázskoncertet?

- Garázskoncert? - nézett rám kicsit furán Josh.

- Ahan. Amerikában ezt tök nagy divat. - Itt volt a bökkenő. Egy ír lány honnan tudná, hogy Amerikában valami olyan nagy divat. Mármint éppen tudhatja, de ha tényleg akkora hatalmas dolog lenne, akkor már valószínűleg ők is hallottak volna róla. Így hát gyorsan kiegészítettem. - Tudod, az unokatestvéremék amerikaiak és nekik is nagy mániájuk. Én is voltam már velük ilyenben, amikor meglátogattam őket. Nem egy nagy valami. Mármint a banda idebent a fényben játszik, az emberek meg kint az udvaron isznak. De a hangulata észbontó. Komolyan nem csináltatok még ilyet?

- Még nem. De talán, majd ha a One Directionnek annyira leáldozott, hogy már csak egy udvarra való rajongójuk lesz, akkor itt tartjuk majd az állandó koncerteket - mondta nevetve Josh, Niall pedig hatalmasat boxolt a vállába, ahogy a banda hanyatlását hozta szóba.

Miután vége lett a tömegverekedésüknek, újra játszani kezdtek. Nem ismertem a dalokat. Esélyem sem volt, hisz nem csak hogy nem nagyon hallgatok ilyen típusú zenéket, de egy vadonatúj albumról gyakoroltak, így még csak arra sem volt sok esélyem, hogy a rádióban meghalljam. Pláne, hogy azt is ritkán hallgatok.

Látszott, hogy már gyakorolnak egy ideje, mert nem kellett leállniuk és újra-újra kezdeni, hanem mentek pörgősen, egymás után a dalok, Niall az egészet majdnem végig is énekelte, bár azt a hangos dobolás kicsit elnyomta, de mivel mellett ültem, így én hallhattam. Közben pedig elbűvölten néztem az ujjait, és próbáltam megfejteni, hogy emberi lény vajon hogyan képes ezt megtanulni.

Tényleg annyira lekötöttek, hogy teljesen kisöprődtek a gondolataim a fejemből, egészen addig, amíg meg nem rezdült a telefon a zsebemben. Felálltam, hogy kívül menjek, de alig tettem meg egy-két lépést, mert a kijelzőn megpillantottam Tessa nevét, ahogy elővettem a telefont a zsebemből. A srácok közben leálltak, így a zaj már nem kényszerített rá, hogy tovább menjek és a hirtelen jött feszültségtől a testemben úgy érzetem, mintha zseléből lennének a lábaim. Viszont tudtam, hogy egy percet sem késlekedhetek, mert ha Tessa hív, annak jelentősége van. Megnyomtam a fogadás gombot és már a fülemnél is volt a telefon. Reszketősen szóltam bele.

- Szia Tess.

Tessa felzokogott, nekem pedig a tüdőmbe szorult a levegő és már csorogtak a könnyek a szememen.. Már szinte hivatalosnak tekintettem a legrosszabbat, ami történhetett, viszont ekkor azt hüppögte - Jól van. - Újra zokogás. - Megtalálták. És jól van. - Egyszerre volt benne bőgés, sikítás, nevetés, az elmúlt napok terhe és a megkönnyebbülés. 

A lábaim már nem én irányítottam a fejem szédült és megtántorodtam, viszont eddigre két kéz már szorosan ölelt magához hátulról. 

- Kérlek ismételd meg - könyörögtem, mert el sem mertem hinni, amit hallottam. 

- Megtalálták. Jól van. Már hozzák hazafelé. Mindjárt megyek be a központba és megpróbálom elintézni, hogy beszélhessek vele, utána hívlak megint, csak azt akartam, hogy te is mihamarabb megtudd a jó hírt - hadarta és hallottam, ahogy mondatközben becsapódik a lakásának ajtaja. Tényleg igaz volt, tényleg befelé tartott. 

- Köszönöm - zokogtam.

- Szeretlek. És mostmár örülni kell, nem sírni. Oké? - vigasztalt, mert őt már a tenni akarás hajtotta előre és az erőt adott neki.

- Oké. - mondtam és ezek már az öröm könnyei voltak. 

Ahogy kinyomtam a telefont és nagy nehezen sikerült visszadugnom a zsebembe, a zokogásom nem csillapodott. Niall maga felé fordított és szorosan ölelt.

- Mi az, édes? - lágy hangja eléggé úgy hangzott, mintha tényleg a barátnője lennék.

Kerestem a hangom, hogy ki tudjam mondani - Jól van. Sadie-vel minden rendben. 

Még jobban megszorított - Ez remek... Ami azt illeti ennél jobb hírt nem is kaphattál volna. 

Bólogattam, de a vállába fúrtam az arcom, így ezzel csak annyit értem el, hogy még nagyobb foltban áztattam el a pólóját.

- Bébi, mostmár minden rendben - mély hangjától közvetlenül a fülemnél, az elektromosság futkorászott a gerincemen. - Hallod, örülni kell - mondta nevetve és azzal felkapott és körbefordulva megpörgetett. 

- Örülök, csak nem nagyon merem elhinni - nyöszörögtem. 

Valószínűleg a hátam mögül négy igencsak csodálkozó szempár bámulhatott minket, mert Niall már lényegesen hangosabban mondta - Brandy legjobb barátja néhány napja balesetezett. Válságos volt az állapota és most kapta a hírt, hogy minden rendben. 

Az agyam egy hátsó zuga nyugtázta, hogy dicséret illeti majd a gyorsan kitalált, remek hazugságért. De egyelőre magammal voltam elfoglalva. 

Hallottam, ahogy valamelyikük azt mondja, hogy arra a napra akár be is lehetne fejezni, majd Niall még mindig szorosan ölelve elindított. Keresztül vágva az udvaron, a nagykapun távoztunk. Majd kívül megkérdezte, hogy van-e kedvem sétálni. Nem tudtam, hogy milyen messze lehetünk a házától, de valójában nagyon is jól esett a sötétben a séta, így boldogan mondtam rá igent. Boldogan, a szó legszorosabb értelmében.

10. Ki vagy te?

Ahogy reggel először megébredtem át akartam fordulni a másik oldalamra és azzal a lendülettel egy tompa puffanással a földön landoltam. Sajgó combomat dörzsölgetve még álmosan mértem fel, hogy mi is történhetett. Nem sokáig kellett a helyiséget pásztáznom, mire észrvettem, hogy a nappaliban, a kanapén töltöttem az éjszakát. És Niall is. Ott feküdt a számomra érthetetlenül nagy kanapé másik oldalán, lába felhúzva maga mellé, haja borzos és ajkai elnyílva. Közhelyes, de egészen angyalinak tűnt ott békésen aludva.

Első utam a fürdőbe vezetett, a következő pedig kávéért, illetve vezetett volna, ha a kávés doboz nem lett volna üres. De az volt, így kisebb fizikai fájdalmakat okozott ugyan, de felfedező útra indultam a környéken. Ahogy fel-alá kóvályogtam az utcákon az éhségem is egyre nőtt, úgyhogy amikor az egyik pékségből kiáradó illatok hatására úgy éreztem, hogy ölni tudnék egy sajtospogácsáért - márpedig a kémek esetében ezt igen komolyan kell venni - inkább betértem és vettem reggelit.

Miután a kávéhadművelet is sikerrel zárult hazabaktattam. Erős késztetést éreztem, hogy felhívjam Tessát, de még mindig nem mertem. És úgy voltam vele, hogy ha ő már képes lenne beszélni a Sadie ügyről, akkor keresett volna. Szerencsére ennyire már kiismertük egymást a hosszú évek alatt és nem kell még amiatt is aggódnunk, hogy vajon a másik mit gondol. Persze teljesen más lenne, ha ott lehetnék vele, hisz élőben közel nem olyan kínos, ha nem jönnek a szavak, mint a telefonvonal két végén. Annyit viszont tudtam róla, hogy nem dolgozik. És ez teljesen érthető, én is hasznavehetetlen voltam az elmúlt három napban.

Niallt ugyanolyan pózban találtam, mint ahogy ott hagytam. Lepakoltam a konyhában, élvezettel törtem ketté az egyik pogit és haraptam végre bele. Közben odaraktam főni a kávét is és elgondolkoztam az előző estén. Hogy mennyire ki voltam kapcsolva és hogy meg tudtam feledkezni minden nyűgöm bajomról. És akaratlanul is elgondolkoztam rajta, hogy mi lenne, ha elvinném magammal a szüleimhez. Kicsit aggasztott, hogy eléggé szakmaiatlan húzás lenne elvinni egy olyan embert a saját 'igazi' szüleidhez, akinek valójában még az igazi neved sem szabadna tudnia. De a mérleg másik oldalán ott állt, hogy Niall személyiségéből fakadóan felvidítja az embereket. Kitölti a figyelmed és esélyed sincs hogy bizonyos dolgokon rágódj közben. És azt is tudtam, hogy ha hazamegyek anyámék majd hímes tojásként bánnak velem és egy idő után ez baromira idegesíteni fog. 

A kávé erős illata valószínűleg elérte Niall orrát, mert mocorogni kezdett. Ahogy ültem az asztal végénél pont rá láttam, ahogy felkönyökölt és ő is legalább olyan zavartan nézelődött körbe, mint én alig egy órával azelőtt. Engem valószínűleg nem vett észre, hanem valami után kutatni kezdett.

- Engem keresel? - próbáltam vicces lenni.

Felém kapta a fejét, majd reggeli morcossága ellenére megeresztett egy halvány mosolyt - Hát hogyne, a párna alatt.

- Akkor mit?

A hatalmas ásításától annyit hallottam - A ...fonom. - Ebből nagyon bátran azt a következtetést vontam le, hogy a telefonját keresi.

Gondolkoztam kicsit, mert tudtam, hogy valahol láttam már aznap, és a válaszra is hamar rájöttem. Amikor indultam a boltba és visszanéztem, hogy nem-e felejtettem, égve a villanyt a közlekedőben, kikandikált a sarka a kanapé egyik lába mellől.

Hagytam hagy keresse még egy kicsit, hisz nem én szórtam szét, és bár az elmúlt huszonegy évben nem sikerült megtanulnia, hogy ne hagyja szét a cuccait, de azért akadhat még némi remény, hogy talán jobb belátásra tér idővel.
Viszont, amikor már a virágcserépben kereste - bár hogy ezt hogy gondolta? - inkább közbe szóltam. - Én a helyedben nem arrafelé kutakodnék.

- Mi?

Ez nem volt szép. - A jó modor korán reggel hiánycikk? Esetleg tessék.

- Bocs. Szóval mit mondtál az előbb.

Álmos feje volt, a haja még mindig kócos, a pólója gyűrött az alvástól... úgy nézett ki, mint egy elveszett kisfiú. Arról már nem is beszélve, hogy a rövidnadrágból kikandikáló csirke lábai meg még jó kedvre is derítettek. Hát hogy lehetett volna rá haragudni, amiért nem illemtankönyvbe illő módon kérdezett vissza?

- A kanapé túlsó sarkánál a földön van a telefonod.

Felhúzta a szemöldökét csodálkozásában, majd odament. Miközben felfelé emelte, már nyomkodta is, de azért egy pillanatra abbahagyta és rám nézett - Köszönöm.

Vállat vontam - Semmiség.

*

Niall örömmel fogadta a tényt, hogy van friss reggeli és kávé is. S míg ő vígan falatozott én egyre csak azon rágódtam, hogy hogyan is kellene elhívni a szüleimhez, hogy az ne legyen kínos. Első gondolatom az volt, hogy kiütöm egy órácskára és majd láss csodát ott ébred fel, de az nem lett volna annyira humánus megoldás. Így végül a hosszú rágódás után mégis csak a legegyenesebb utat választottam.

- Niall, haza kell vinnem a kocsit, és anyukám azt mondta, hogy téged is szívesen látnának ebédre. - A pár pillanatnyi csend alatt nem reagált, így mentegetni kezdtem magam. - Persze nem muszáj, csak gondoltam, ha nincs jobb dolgod esetleg csatlakozhatnál.

Széles mosoly terült el arcán és én rettentően hálás voltam ezért neki. - Jól főz a mamád?- Hát nem épp erre a kérdésere számítottam, de még mindig jobb volt, mint bármi más.

- Fiúk... - forgattam a szemem.

- Mi van? - nevetett.

- Semmi... - nevettem vele együtt. - Egyébként remekül főz. Hacsak nem volt olyan cseles az elmúlt huszonegy évben, mióta együtt él apámmal, hogy rendelte a kaját és sosem bukott le. Ez is egy lehetőség, de nem igazán valószínű.

- Oké, azt hiszem adhatunk neki egy esélyt. Úgysincs jobb dolgom, majd csak négyre kell mennem hangszeres próbára a zenekarral.

Úgy gondoltam, legfőbb ideje újra munkába állnom rendesen - Azt hiszem csatlakozom hozzád. Nem baj, ha szokják az emberek, hogy együtt látnak minket.

Tudomásul vette igen könnyen. Csak bólintott egyet, majd elgondolkozott. Végül kinyögte - Akkor mostmár majd játszanunk kell a szerelmeseket? Mert, ha jól értelmeztem, akkor csak én, a srácok meg Paul tudunk róla és senki, senki más.

- Én is határozottan tudok róla - kuncogtam. - Sőt tovább megyek, még vagy legalább húsz ember tud róla. De egyébként igen, most már játszanunk kell és ha lehet minél hitelesebben.

Egy pillanatra a távolba révedbe elhallgatott. - Furcsa lesz.

Ezzel mélyen egyet kellett értenem. - Hidd el nekem is furcsább lesz, mint bármelyik eddigi küldetésem, pedig már volt egy-két hajmeresztő sztoriban részem, viszont remélhetőleg ezt a problémát is legyőzzük majd.

- Mint ahogy mindig legyőzöd a rossz fiúkat is!?

Nem tudtam eldönteni, hogy ezt kérdezte vagy állította, de mindenképpen szöget ütött a fejembe. - Niall, ugye te nem úgy látsz engem, mint valami elfuserált szuperhőst?

Megköszörülte a torkát. - Bocs, hogy ezt mondom, de lövésem sincs, hogy mit gondoljak rólad. - Bólintottam, ez jogos volt. - Őszintén szólva leginkább igyekszem nem gondolkozni. Egyik nap közölték velünk, hogy megerősítik a védelmünk, majd másnap a nyakamba költöztetnek egy csajt, aki nem elég, hogy tök fura, de egyáltalán honnan tudnám, hogy bízhatok benne? - Kis hatásszünet után még hozzátette. - Bocs, ez bunkóság volt.

Hirtelen nehezen tudtam reagálni, de azért megráztam a fejem, majd belekezdtem. - Nekem is jobb, ha tudom, hogy mit gondolsz és legalább ki tudom találni, hogy mivel is tudnék javítani egy kicsit a helyzeten. Én belátom, hogy kettőnk közül ez neked a kellemetlenebb, hisz mégiscsak én hatoltam be a privát szférádba.

- Tényleg ne haragudj - magyarázkodott. - Csak tudod tnyleg fura. Konkrétan azt sem tudom, hogy tényleg Brandynek hívnak-e, hát hogy kellene így bíznom benned?

- Azt hiszem ezen sokat segíthet a mai ebéd a szüleimmel. Az igazi szüleimmel. Remélhetőleg hasonlítok annyira rájuk, hogy ezt el is hidd. Ja, és tényleg Brandynek hívnak. Azt hiszem a szüleim alaposan be voltak szívva, amikor ezt a nevet kiválasztották - nevettem és Niallből is kitört.

- Nézd a jó oldalát, hihető hogy ír vagy. Azok vannak annyira őrültek, hogy egy piáról nevezzék el a lányukat.

- Pedig nem tudok róla, hogy ír gyökerekkel rendelkeznék.

*

A nem ír gyökereim pedig totál megvoltak kattanva attól a pillanattól fogva, hogy csak megérkeztünk. Anyám nyitott ajtót széles vigyorral, gyorsan körbecsókolt minket mindenféle bemutatkozás vagy egyéb körítés nélkül, majd csak simán bejelentette:

- Megyek szólok apának. - Beinvitálni is elfelejtett minket olyan izgatott volt. Csak a szemem forgattam, mi lesz, ha egyszer tényleg a fiúmat hozom haza?

- Gyere - biccentettem Niallnek és elindultam a ház belseje felé.

- A testvéred még itthon lakik? - kérdezte Niall, én pedig hirtelen gondolkozóba estem, ekkora hülyeséget, hogy lenne testvérem én biztos nem mondtam neki. És miután ezt a tudtára hoztam elcsodálkozott - Akkor ez az anyukád volt? - és komolyan a képe egészen a földig nyúlt.

Kitört belőlem a röhögés. - Rá hitted azt, hogy a tesóm? - Bátortalanul bólintott. - Nos, ne aggódj. Már a ténynek is örülök, hogy egyáltalán azt feltételezed, hogy rokonok vagyunk. De komolyan, bár nem látszik, de ő az anyám.

- Olyan fiatal... és kibaszott szexi.

Egy pillanatra megállt bennem az ütő és kikerekedtek a szemeim. Ha valami lett volna a számban, talán még meg is fulladok, ott azon a szent helyen. Tény, hogy az anyám gyönyörű, és tudom, hogy ezt nem csak elfogultságból gondolom. Sokszor hallottam már, hogy a nővérem is lehetne, de nem azért mert annyira hasonlítunk, hanem mert ők már tudták, hogy ő az anyukám és neki akartak bókolni. De amikor egy velem körülbelül egykorú kis nyikhaj a jelenlétemben benyögi, hogy 'kibaszott szexi' az veri a biztosítékot és szívem szerint visszakézből pofon vágtam volna, de igazából annyira megrökönyödtem, hogy még csak arra sem lettem volna képes, egyszerűen csak bámultam rá.

- Ne haragudj! Nem úgy gondoltam - kezdett rögtön mentegetőzni. - Vagyis igen, csak érted, kicsúszott.

- Hagyjuk... - figyelmeztettem, mert tényleg azért nem a világvége volt ez még.

De ő azért csak még jobban belekavarta magát - Amúgy nagyon hasonlítasz rá.

Magas labda volt, le kellet csapnom - Szóval én is szexi vagyok?

- Nem azt mondtam. - Persze Niall, ásd csak még mélyebbre magad. - Mármint... hagyjuk. Ebből már úgysem jövök ki jól.

Jól látta ezzel betett. Persze nem vér komolyan, csak hát na... Ki akarja azt hallani egy taknyos kölyöktől, hogy szexi az anyja, utána meg azt is, hogy ő bezzeg nem?
Mire ezt a kínos beszélgetést lefolytattuk, anya visszatért apával az oldalán. Apa kevésbé volt felpörögve, csak szépen odajött, átölelt és megkaptam a szokásos puszimat. Ezután pedig Niallel kezet rázva szépen bemutatkoztak.

Hamar rájöttem, hogy higgadtsága csak látszólagos volt. Elég fura játékot űztek, mondhatnám kissé beleélték magukat a szerepembe. Miután anyám elnézést kérve kivonult a konyhába, apám hamar belecsapott a lecsóba és csak azt vettem észre, hogy néhány percnyi normális társalgás után már ott tartunk, hogy azzal fenyegeti Niallt, hogy ha nem bánik velem rendesen, akkor kicsinálja. Majd miután ezt szépen, alaposan kifejtette, kedélyesen bejelentette, hogy lemegy a pincébe és hoz fel bort. Ebben azért számomra annyi vicces volt, hogy Niallal ellentétben én tudtam, hogy a boron kívül mit tárolunk még odalent.

Ahogy az apám is hallótávolságon kívül került Niall kicsit riadtan fordult felém - O'Brien, a szüleid valójában tudják, hogy mi nem vagyunk együtt?

Ki kellett használnom a helyzetet - Valószínűleg.

- És az mégis mit jelent? - kérdezett vissza kicsit erélyesebben.

- Tudják, hogy dolgozni jöttem. És azt is tudják mi a dolgom, szóval valószínűleg összeállt nekik a kép.

- És akkor mégis miért fenyegetőzik az apád itt mindenféle csúnyasággal? - kérdezte.

Nem tehetek róla, túl könnyű eset volt Niall - Nézd, számára te mégis csak egy férfi vagy, aki túl sokat van a lánya körül. Egyébként meg én a helyedben igyekeznék komolyan venni, ugyanis a kínzásos vallatás a főterülete.

Észrevette a szememben rejlő játékosság csillogását, mert fintorogva megjegyezte - Fogadjunk, hogy a tiéd meg a fiúbanda-tagok életének tönkretétele.