11. És a föld mégis kerek

A kínos családi ebéd után - ahol a szüleim elérték, hogy az életben ne akarjak több fiút hazavinni, valamint hogy Niall még kattantabbnak higgyen mint eddig - taxiba vágtuk magunkat és egyenesen a zenekar valamelyik tagjának házába mentünk.

Miután Niall bediktálta a címert a sofőrnek, majd miközben elindultunk, egy darabig csendben ücsörögtünk egymás mellett, de éreztem, hogy árad belőle a feszültség. Először a lábát rángatta, majd mikor észrevette, hogy figyelem, abba hagyta, viszont a körmét kezdte rágni. A körömágyai érdekében úgy éreztem, jobb ha bevetem a pszichológián tanultakat. 

- Ideges vagy? - kérdeztem halkan és a tőlem telhető legnyugodtabb hangon.

- Nem - vágta rá eléggé sietősen.

Nem kellett túlzottan nagy agytrösztnek lenni, hogy rájöjjek, nem mond igazat - És most engem vagy magadat akarod átverni?

Tétovázott egy kicsit - Na jó... talán. 

Beismerte, ez már félsiker.

- És mi nyomja a lelked? - kérdeztem. 

Kis hallgatás után kinyögte - Tudod, nem vagyok valami jó színész.

Témánál vagyunk.

- Niall, komolyan olyan szörnyű vagyok, hogy lehetetlen elképzelni, hogy a barátnőd lennék?

Azonnal jött a válasz. - Nem ezt mondtam, persze hogy nem...

- Ha meg igen, képzeld oda anyámat, mint azt a tudtomra is hoztad, ő úgyis nagyon bejön neked. - szakítottam félbe nevetve. 

A poén neki is átjött, a fejét fogta, úgy nevetett - O'Brien, te idióta! - Ezt már szerettem. Az, hogy az állítólagos vezetéknevemen szólított és ráadásul még káromkodik is, egyértelműen a lazulásának jele volt. 

Néhány percnyi hallgatás után ördögi terv kúszott az elmémbe. Közelebb hajoltam és a fülébe sutyorogtam - Mit szólnál, ha kipróbálnánk félig-meddig élesben is dolgot? Főpróba jelleggel. 

- Mire gondolsz? - nézett rám érdeklődő tekintettel. 

Huncut mosolyra húzódtak ajkaim. - Nos, tegyünk úgy mint ha veszettül szerelmesek lennénk, egészen addig, amíg a sofőr látható jelét nem adja annak, hogy nem tetszik neki a műsor.

Kicsit meghökkent, valószínűleg nem számított ennyire kihívó dologra. - De mi lesz ha kirak minket?

- Fogunk egy másik taxit - vontam vállat lazán.

Tudomásul vette. - Jó. És hogyan szeretnéd ezt végre hajtani? 

- A bal karoddal ölelj át és húzz közelebb magadhoz - adtam az első utasítást és ő követte. - Rendben, akkor most nyomj az arcomra egy hangos, cuppanós puszit, közben pedig a jobb kezeddel húzd fel a lábaim az öledbe, majd simogasd a combom, én pedig majd hülye csitri módjára kacarászni fogok. -

Óramű pontossággal végrehajtottuk a tervet és tényleg haladtunk a cél felé, ugyanis elkaptam a sofőr egy kósza, rosszalló pillantását a középső tükörben. 

Bal tenyeremet a mellkasára helyeztem, majd lassan felcsúsztattam a nyakán keresztül az állkapcsára és megállapodtam a füle tövénél, míg a másik oldalon odasúgtam : - Most pedig... a bakkezeddel túrj a hajamba, finoman kapaszkodj bele, billentsd meg hátra a fejemet, puszilgasd a nyakam, majd kérdezd meg mit akarok este.

Tétován, de megtette a mozdulatokat, én pedig úgy csináltam, mint aki élvezi. Ahogy hátrabillent a fejem, elnyíltak ajkaim és egy nehezet sóhajtottam, majd ahogy puha ajkait megéreztem bőrömön, halvány kis nyögéseket hallattam.

- Mi csináljunk este bébi - kérdezte reszelős hangon, úgy hogy a sofőr is tisztán halhassa. Majd újra lecsapott, és végig simított fel az államig. Olyan közel voltunk egymáshoz hogy a számban éreztem a leheletét. 

- Te mit akarsz? - kérdeztem vissza hasonlóan eltörődött hanggal.

- Téged - vágta rá hirtelen mindenféle előzetes utasítás nélkül, olyan határozottan, hogy az ütő is majd megállt bennem, a szó pedig a torkomban akadt, mert nem tudtam eldönteni, hogy még mindig játszunk-e vagy a játék már átcsapott valóságba. 

Végül viszont nem kellett kitalálnom mivel a sofőr krákogott egyet és szétrebbentünk. Örömteli hír viszont, hogy a kitűzött célt elértük, ugyanis a sofőr krehálása egyértelműen az a 'kényelmetlenül érzem magam' fajta volt és nem a 'meg vagyok fázva' típusú.

Lemászva Niall öléből, újra egyenesbe hoztam magam. Én is meglepődtem, hogy végül milyen hitelesre is sikerült a jelenetünk, de nem aggódtam emiatt. Ez csak egy feladat volt, amit végre kellett hajtani és valahol mélyen tudtam, hogy ezt Niall is így érezte. Abban a pillanatban, ahogy kimondta, hogy engem akar, talán még el is hittem volna, viszont az ahogyan közvetlenül utána rám vigyorgott, elárulta, hogy inkább büszke magára, hogy ilyen jól ment neki az előadás, és nem arról van szó, hogy a lelke mélyét tárta volna fel előttem, aminek a sötét titka, hogy majd eleped értem.

Ahogy kiszálltunk a taxiból pacsira emeltem a kezem, majd mosolyogva kijelentettem - Második felvonás. 

Belecsapott és bólintott - Menni fog.

Ezt már bírtam. Mindig is jobb szerettem a magabiztos embereket. Úgy tartom, hogy ha valaki kellőképpen magabiztos és meg van győződve a saját igazáról talán még a rezet is eladhatná az arany kereskedőnek. Akkor egy ilyen kis színjáték pedig meg sem kottyanhat. És örültem, hogy Niallban is sikerült megnyitnom ezt a szemléletet. Így hogy már nem gyáva nyuszi módjára muszogott, hogy ő nem jó színész és nem fog menni, hanem úgy döntött, hogy megtudjuk csinálni, már tényleg volt rá esély, hogy sikerrel végrehajtsuk a feladatot.

- Csak természetesen - küldtem felé egy utolsó bátorító mosolyt mielőtt megindultunk a ház felé.

- Csak természetesen - ismételte és a mondat értelmében lazán összekulcsolta a kezeinket. 

Bár említést nem tettem róla - mert ha valakit agyon dicsérnek, akkor megeshet, hogy a megfelelni akarása akkora mértéket ölt, hogy az már túlnő rajta - de ezt is nagyszerűnek találtam, és gondolatban már fel is jegyeztem, hogy ha túl leszünk ezen a kezdeti bizonytalan szakaszon, majd elsorolom neki, hogy miket találtam úgy, hogy remekül csinálta.

A ház, ahová érkeztünk, London keleti felében egy kellemes kis családi háznak tűnt így első ránézésre. A környék és az utca rendezett volt. A rövidre nyírt zöldellő gyep, a sövénykerítés, a vörös téglaépülettel és a fehérre festett nyílászárókkal olyan tipikus brit képet nyújtott.

Ahogy felfelé lépkedtünk a kocsibejárón Niall még annyit a tudtomra hozott, hogy - Ez Josh lesz, a dobosunk. Nála szoktunk próbálni, mert az ő cuccát a legnehezebb mozgatni.  

Válaszul csak bólintottam. Az elmémbe rögtön bekúszott a kép, amin Niall egy mosolygós fiú nyakában ül. Tudtam, hogy ő lesz Josh, ugyanis Jamie, Tessa helyettese két nappal azelőtt átküldte a srácokat körülvevő teljes stáb személyes anyagát.

Ahogy becsengettünk, viszont Josh helyett egy korosodó hölgy nyitott ajtót és nagyon szívélyesen üdvözölte Niallt, aki megölelte, majd kicsit esetlenül félig felém fordult és próbált bemutatni - Ő itt Brandy, a... barátnőm. - nyögte ki nagy nehezen, de azért annyira nem vészesen bénán. Tulajdonképpen ha azt vesszük, hogy ez volt az első alkalom, amikor a barátnőjeként kellett bemutatni, annyira nem is volt rossz. 

- Nahát Brandy, nagyon örülök! Én Lyneth vagyok, Josh nagymamája. Őt ismered már?

Nagyon kedves nénike volt és ahhoz képest, hogy ő a nagymama, még egész fiatalos is - Én is nagyon örülök. És nem, még nem találkoztam az unokájával - mosolyogtam vissza rá kedvesen.

- Gyertek csak beljebb. A többiek már hátul vannak a garázsban, Niall már tudja az utat. - mondta Lyneth ezt az utolsó információmorzsát teljes mértékben nekem szánva. 

Niall úgy vágott keresztül a házon, mint ha hazaért volna. A kezemet még mindig fogta és csak húzott maga után az előtérből a nappaliba - ami első ránézésre még így kutyafuttában is világos és barátságos volt - majd egy üvegajtón ki a kertbe, ahol valószínűleg a jó időre tekintettel a garázskapu fel volt teljesen húzva, így a nap egészen besütött rájuk. És ott voltak ők, mint a négyen. Veszélyes terep volt ez számomra. Na jó, nem a szó hagyományos értelmében. Csak ők ismerték Niallt úgy, mint a tenyerüket, tehát megvolt a lebukás veszélye. De ezeket a gondolataimat hamar elhessegettem, mert bíztam magamban és bíztam Niallben is. 

Talán a hátunk mögül szikrázó napnak - vagy talán a ténynek, hogy nem várták, hogy Niall majd egy lánnyal állít be - volt köszönhető, hogy engem nem vettek észre... magam sem tudom. De tény, hogy senki nem vett rólam tudomást, amíg Niall azt nem mondta.

- Srácok, ő itt Brandy. A barátnőm. - Ez alkalommal már sokkal határozottabban ment, mint alig egy perce Lyneth-el. 

Lehetséges, hogy csak képzeltem, de nem kicsit lepődtek meg. Majd Dan, az egyik gitáros kapott észbe és odajött üdvözölni, majd szépen a többiekkel is bemutatkoztunk. Közvetlenek voltak, mindjárt rögtön faggatózni is kezdtek és egy kicsit beszélgettünk. Közben pedig kínosan ügyeltem rá, hogy a legjobb ír akcentusomat használjam. Egy ponton viszont majdnem lebuktattam saját magam. Mikor végre feldolgozták a tényt, hogy létezem és elkezdtek játszani, feltűnt, hogy elég jó a helyiség akusztikája és egy házibulit juttatott eszembe még úgy tizenhat éves koromból. Egyik nyáron Tessa családjánál nyaraltunk Sadie-vel és az unokatestvérének a házibuliján voltunk, aki vagy két évvel idősebb volt nálunk, és a bandájával egy hasonló garázsban bulit tartottak. Olyannyira hasonló volt, hogy ugyanúgy mindenféle szedett-vedett bútorral volt berendezve, régi nagy bandák poszterei díszítették a falakat és ritkán volt takarítva. Bár azt hiszem ez a séma figyelhető meg nagyjából minden fiúk által használatba vett garázsban. 

És mikor a szám véget ért, akaratlanul is kiszakadt belőlem a kérdés - Ti itt soha nem tartottatok garázskoncertet?

- Garázskoncert? - nézett rám kicsit furán Josh.

- Ahan. Amerikában ezt tök nagy divat. - Itt volt a bökkenő. Egy ír lány honnan tudná, hogy Amerikában valami olyan nagy divat. Mármint éppen tudhatja, de ha tényleg akkora hatalmas dolog lenne, akkor már valószínűleg ők is hallottak volna róla. Így hát gyorsan kiegészítettem. - Tudod, az unokatestvéremék amerikaiak és nekik is nagy mániájuk. Én is voltam már velük ilyenben, amikor meglátogattam őket. Nem egy nagy valami. Mármint a banda idebent a fényben játszik, az emberek meg kint az udvaron isznak. De a hangulata észbontó. Komolyan nem csináltatok még ilyet?

- Még nem. De talán, majd ha a One Directionnek annyira leáldozott, hogy már csak egy udvarra való rajongójuk lesz, akkor itt tartjuk majd az állandó koncerteket - mondta nevetve Josh, Niall pedig hatalmasat boxolt a vállába, ahogy a banda hanyatlását hozta szóba.

Miután vége lett a tömegverekedésüknek, újra játszani kezdtek. Nem ismertem a dalokat. Esélyem sem volt, hisz nem csak hogy nem nagyon hallgatok ilyen típusú zenéket, de egy vadonatúj albumról gyakoroltak, így még csak arra sem volt sok esélyem, hogy a rádióban meghalljam. Pláne, hogy azt is ritkán hallgatok.

Látszott, hogy már gyakorolnak egy ideje, mert nem kellett leállniuk és újra-újra kezdeni, hanem mentek pörgősen, egymás után a dalok, Niall az egészet majdnem végig is énekelte, bár azt a hangos dobolás kicsit elnyomta, de mivel mellett ültem, így én hallhattam. Közben pedig elbűvölten néztem az ujjait, és próbáltam megfejteni, hogy emberi lény vajon hogyan képes ezt megtanulni.

Tényleg annyira lekötöttek, hogy teljesen kisöprődtek a gondolataim a fejemből, egészen addig, amíg meg nem rezdült a telefon a zsebemben. Felálltam, hogy kívül menjek, de alig tettem meg egy-két lépést, mert a kijelzőn megpillantottam Tessa nevét, ahogy elővettem a telefont a zsebemből. A srácok közben leálltak, így a zaj már nem kényszerített rá, hogy tovább menjek és a hirtelen jött feszültségtől a testemben úgy érzetem, mintha zseléből lennének a lábaim. Viszont tudtam, hogy egy percet sem késlekedhetek, mert ha Tessa hív, annak jelentősége van. Megnyomtam a fogadás gombot és már a fülemnél is volt a telefon. Reszketősen szóltam bele.

- Szia Tess.

Tessa felzokogott, nekem pedig a tüdőmbe szorult a levegő és már csorogtak a könnyek a szememen.. Már szinte hivatalosnak tekintettem a legrosszabbat, ami történhetett, viszont ekkor azt hüppögte - Jól van. - Újra zokogás. - Megtalálták. És jól van. - Egyszerre volt benne bőgés, sikítás, nevetés, az elmúlt napok terhe és a megkönnyebbülés. 

A lábaim már nem én irányítottam a fejem szédült és megtántorodtam, viszont eddigre két kéz már szorosan ölelt magához hátulról. 

- Kérlek ismételd meg - könyörögtem, mert el sem mertem hinni, amit hallottam. 

- Megtalálták. Jól van. Már hozzák hazafelé. Mindjárt megyek be a központba és megpróbálom elintézni, hogy beszélhessek vele, utána hívlak megint, csak azt akartam, hogy te is mihamarabb megtudd a jó hírt - hadarta és hallottam, ahogy mondatközben becsapódik a lakásának ajtaja. Tényleg igaz volt, tényleg befelé tartott. 

- Köszönöm - zokogtam.

- Szeretlek. És mostmár örülni kell, nem sírni. Oké? - vigasztalt, mert őt már a tenni akarás hajtotta előre és az erőt adott neki.

- Oké. - mondtam és ezek már az öröm könnyei voltak. 

Ahogy kinyomtam a telefont és nagy nehezen sikerült visszadugnom a zsebembe, a zokogásom nem csillapodott. Niall maga felé fordított és szorosan ölelt.

- Mi az, édes? - lágy hangja eléggé úgy hangzott, mintha tényleg a barátnője lennék.

Kerestem a hangom, hogy ki tudjam mondani - Jól van. Sadie-vel minden rendben. 

Még jobban megszorított - Ez remek... Ami azt illeti ennél jobb hírt nem is kaphattál volna. 

Bólogattam, de a vállába fúrtam az arcom, így ezzel csak annyit értem el, hogy még nagyobb foltban áztattam el a pólóját.

- Bébi, mostmár minden rendben - mély hangjától közvetlenül a fülemnél, az elektromosság futkorászott a gerincemen. - Hallod, örülni kell - mondta nevetve és azzal felkapott és körbefordulva megpörgetett. 

- Örülök, csak nem nagyon merem elhinni - nyöszörögtem. 

Valószínűleg a hátam mögül négy igencsak csodálkozó szempár bámulhatott minket, mert Niall már lényegesen hangosabban mondta - Brandy legjobb barátja néhány napja balesetezett. Válságos volt az állapota és most kapta a hírt, hogy minden rendben. 

Az agyam egy hátsó zuga nyugtázta, hogy dicséret illeti majd a gyorsan kitalált, remek hazugságért. De egyelőre magammal voltam elfoglalva. 

Hallottam, ahogy valamelyikük azt mondja, hogy arra a napra akár be is lehetne fejezni, majd Niall még mindig szorosan ölelve elindított. Keresztül vágva az udvaron, a nagykapun távoztunk. Majd kívül megkérdezte, hogy van-e kedvem sétálni. Nem tudtam, hogy milyen messze lehetünk a házától, de valójában nagyon is jól esett a sötétben a séta, így boldogan mondtam rá igent. Boldogan, a szó legszorosabb értelmében.