4. Isten Hozott Otthon

A reptéren fogtam egy taxit és az előre megadott címre vitettem magam. London ismerős utcái valahogy megtöltöttek nyugalommal. Otthon érzem magam, márpedig az ismerős terep mindig nagy segítség.

A repülőn átolvastam a fiúk anyagait és őszintén szólva nem sok érdekeset találtam benne. Mindannyian kisvárosi középiskolások voltak, majd a kisvárosi álom valóra vált, mert felfedezték őket. Semmi izgi! És valójában nem fér a fejembe, hogy miért akarná valaki őket elrabolni. Pénzért? Sokkal értelmesebb lenne egy gazdag család csemetéjét elrabolni, az kisebb felhajtással jár. Azt, hogy robbantani akarnak a koncerten az MSG-ben, azt még meg is érteném. Sok ember egy helyen, egy terroristának pont megfelel. Már csak azt nem vágtam, hogy miért jelentené ezt be valaki előre. Persze, aztán eszembe jutottak Mrs. Leintbern szavai pszichológia óráról, amikor a viselkedés mintákat tanultuk. Hogy van, akinek ez izgalmat okoz, hogy előre kihirdeti a terveit és utána nehezebb véghezvinni azokat.

Aztán az is eszembe jutott, hogy már a földön vagyunk, így meg tudom nézni az e-mailjeimet, meg tudok szólni Tessnek, hogy földet értem és a helyszínre tartok. Mert ez az aranyszabály. A koordinátorodnál jelentkezned kell. Vagy az előre megadott időpontban, vagy három óránként.

Előkaptam a tabletet, majd kezdeményeztem a video összeköttetést. Mivel a fülhallgató a fülemben volt, így csak engem hallhatott a sofőr.

- Brandy! – vigyorgott rám a képernyőn barátnőm.

- Szia Tess! Már a taxiban vagyok és a helyszínre tartok. – mosolyogtam, de portugálul beszéltem brazil nyelvjárásban, hogy a sofőr ne értsen.

- Ó Bran, ne nehezítsd, az életem! – forgatta meg a szemét, de ő is könnyedén átváltott. – És jól ment az utad?

Az én drága Tessa barátnőm, aki még akkor is aggódik értem, ha csak a fodrászhoz megyek. Szegénynek egy rémálom, hogy mi Sadievel terepen dolgozunk, mindenben csak a veszélyforrást látja. Mondjuk én is hasonlóan érzek vele kapcsolatban, csak én attól tartok, hogy egyszer a labort robbantja magára. - Tess, ez csak egy kis repülés. Semmi nagy cucc. – kuncogtam, mert neki már egy repülés is nagy kaland.

- Jó tudom, neked az a nagy cucc repülés, ha egy párnahuzattal ejtőernyőzöl lefelé a kilencvenedik emeletről.

- Jól beszélsz! – nevettem.

Ördögi vigyor terült el az arcán és szemében furcsa csillogás gyúlt. - És izgulsz már?

- Miért kéne? – néztem rá hülyén.

- Bevetésre mész! – nézett inkább ő engem hülyének.

- Jah! Igaz, bár ezen nem sok izgulni való van - kissé talán nekiszontyolodtam, tényleg nem ez volt álmaim melója.

- Akkor meg legalább próbáld meg jól érezni magad! Londonban vagy, ráadásul utána néztem a védenceidnek és nagyon őrültek - a mosolya még több ezer kilóméterről is vakított, ahogy fültől fülig érő szájjal beszélt róluk.

- Ó, már alig várom! – bosszankodtam, mert már nem csak a bevetés, hanem Tess kislányos ujjongása is idegesített.

- Mindjárt átküldök neked pár videót, nézd meg!

- Nem fogom - durcáztam, csak mert ha ő lehet kislányos, akkor én is.

- Brandy, ne idegesíts! Ha már egyszer nem a rosszfiúkkal harcolsz, akkor használd ki, hogy korunkbeli társaságod van és élvezd, légy egy kicsit szabad.

- Tess, ez nekem munka. Nem szórakozni jöttem! Megmentem az öt kis vakarék seggét a gonosztevőktől, újabb pipa a listámon és kész. Se több, se kevesebb – háborogtam, hisz eléggé úgy festett, még ennyi tanulással és gyakorlattal sem sikerült felfogni Tessának a terepmunka lényegét.

- Csak próbáld meg. A kedvemért… - boci szemei még így a kijelzőn keresztül is gyönyörűek voltak, a gyermeki lelkesedés pedig ott csillogott bennük. Hát lehetett volna erre konkrétan nemet mondani?

- Jó, majd egyszer. De most leteszlek, mert mindjárt megérkezünk – hazudtam, pedig fogalmam sem volt, hogy milyen messze vagy közel járunk.

Kikapcsoltam a gépet és az utcákat bámultam. Majd egy kis idő múlva végre befordultunk egy parkolóba. Mire kiszálltam a sofőr, már a csomagtartóból szedte elő a táskámat. Megköszöntem, majd kifizettem az utat. Még néztem, ahogy visszaül és elhajt, amikor valaki közvetlen közelről szólalt meg a hátam mögött. - Ms. Evans? – úgy fordultam meg meglepetésemben, hogy az illető örülhet, hogy nem tepertem le reflexből.

- Igen? – kérdeztem, de azért még mindig ugrásra készen.

- Mr. Roch, CIA! – azzal a mellzsebből előhalászta a CIA igazolványát.

- James! – kiáltottam fel – James Roch, hát te vagy az?

- Bizony ám Bran, én lennék! – vigyorgott.

- De jó, hogy látlak, már ezer éve nem találkoztunk! – öleltem meg régi jó barátom.

- 8-nak is elég lesz az! És úgy kb. ekkora lehettél – mutatott maga elé, nekem úgy kb. mellmagasságban.

- Na jó, de te sem voltál nagyobb ennél. – mutattam felé 10 centivel – De mit is keresel te itt?

- Mondom, CIA. Én leszek az itteni kapcsolattartód – nevetett.

- Ugye, ez nem csak véletlen? - hitetlenkedtem.

- A vesémbe látsz. Amikor megtudtuk, hogy az Evans csemete visszatér a városba és velünk fog  dolgozni, akkor kértem a főnököt, hogy hagy én legyek a kapcsolattartód.

- Még szerencse, hogy megengedte! – mosolyogtam és tényleg örültem, hogy a gyerekkori játékaink után, már élesben is együtt dolgozhatunk.

- Az ám, mivel Charlie White is pályázott a pozícióra.

- Az a Charlie White? – csodálkoztam.

- Az! - bólogatott hevesen.

- Sose gondoltam, hogy egyszer tényleg ügynök lesz belőle.

- Tudod, jó ő a maga területén. Csak amúgy egy barom – kacagott. – A főnök meghallotta, hogy az egyik kollégának ecseteli, hogy reméli, hogy jó csaj lettél és hogy meg tud majd dönteni. Ezért nem kapta meg ő az esetet. – Igen, Jamesnek nem kellett soha sem könyörögni, hogy beavasson a részletekbe. Úgy pletykál, mint valami szomszéd néni egy kis faluban.

- Barom! – ráztam rosszallóan a fejemet. – Na de lépjünk túl rajta. Várom a további utasításaid.

- Ohh. Szép is volna, de a meló a tied, sokkal inkább te utasítgathatsz engem. Én melletted, csak kishal vagyok.

- Menj már! - ráztam a fejem.

- Bran, ne szépítsük. Nem én vagyok, aki egy olyan szervezetnél dolgozik, amiről még a CIA-sok sem tudhatnak, de mégis akár mikor beépülhetsz akárhova.

- Na, jó, ugorhatnánk ismét? – kezdett a téma olyan vizekre evezni, amiről nem beszélhetek.

- Igen, ha gondolod, akkor bemutatom a pasid. – vigyorgott a képembe.

- Nagyszerű! – mondtam erősen szarkasztikusan, a szemeimet pedig úgy forgattam, hogy szerencse, hogy nem hullottak ki és gurultak szét a porban.

Még mielőtt folytatnám, szeretném, ha mindenki tudná, hogy én tényleg úgy mentem oda, ahogy minden bevetésre, hogy a legjobbat adjam, amit tudok. És hogy mindemellett még kedves is leszek. ÉN! KEDVES LESZEK… De néha a sors közbeszól.

James elvette a táskáimat, majd megindultunk befelé az épületbe. Beszálltunk a liftbe, engem pedig valahogy mégiscsak utolért a bevetés előtti kellemes izgalom, így még egész jókedvvel is érkeztem meg a szobába.

Ahogy benyitottunk hat kíváncsi szempár meredt ránk. Vagyis inkább rám, mert James mindjárt oda ment és régi ismerősökként üdvözölt mindenkit.

- Srácok, ő itt Brandy Ev…

- Brandy O’Brien!- vágtam közbe és egyszerre olyan csúnyán és sokatmondóan néztem Jamesre, ahogy csak tudtam, mivel tisztában voltam vele, hogy hibázott. Egészen biztos vagyok benne, hogy a CIA kézikönyvben is van, titkos akcióról szóló bekezdés. Méghozzá a tizenkettedik fejezet harmadik bekezdése foglalkozik vele, hogy eredeti személyiségünket soha, semmilyen körülmények között nem adjuk ki.

- Bran, ő Paul, a srácok biztonsági csapatának a főnöke. Ők pedig Harry, Liam, Louis, Zayn és Niall – haladt körbe Paultól balra. Elmosolyodtam, ahogy megláttam, hogy Niall mennyire zavarban van. Na igen, én sem voltam senkinek se az álbarátnője még, de legalább nekem van némi tapasztalatom benne, hogy más személyiséget húzzak magamra és hogy leplezzem érzéseimet. Voltam én már Oroszországban sztriptíz táncos is. Bár tény, hogy nem az volt a kedvenc bevetésem.

- Hello! – intettem. James kihúzta a széket, hogy üljek le, majd ő is helyet foglalt. Ez után pedig beállt a kínos csend. – Jó, akkor csapjunk a közepébe! – szólaltam meg – Van valaki, akire gyanakodtok? – kérdeztem tökéletes ír akcentussal, ahogy még Mr. Lonely tanította, bár tök fölöslegesen, mivel tudtam a választ. Ha lenne, akkor az is benne lett volna az aktában.

- Kellene, hogy legyen? – kérdezte flegmán, Paul mellett az első bandatag. És már azt vártam, hogy megkérdezi, hogy mégis mi a szarért vagyok itt, ha nem azért, hogy kiderítsem. Barom! Szökött az elmémbe, de e helyett normálisan folytattam.

- Nagyban megkönnyítené a helyzetet – mosolyogtam rá a tőlem telhető legkedvesebben.

- Sajnos lövésünk sincs. – mondta Paul a fejét ingatva.

- Aranyos az ír akcentusod! – mosolygott bátortalanul Niall. Első gondolatom az volt, hogy vajon ennek azt mondták, hogy tényleg udvarolnia kell nekem? De mivel kedves volt, így én sem szóltam be neki… nagyon…

- Hát, mivel egy dublini egyetemista vagyok – mosolyogtam bájosan, bár konkrétan ezt sem tanítják a kém suliban, hogy hogyan kell bájosnak lenni. Persze van olyan óránk, ahol megtanuljuk, hogy hogyan kell viselkedni bizonyos szituációkban, de az sokkal inkább arról szól, hogy mit tegyél, ha egy bűnözőkkel teli szobában kell finom hölgyet játszanod és nem arról, hogy hogyan kell reagálni egy kedves fiú bókjára, aki mellesleg az egyik védenced és olyan ártatlan, mint az a bizonyos ma született bárány.

- Jah, én meg a húsvéti nyuszi – morogta megint a göndör.

- Elárulnád mi a bajod? – förmedtem rá, de ő csak bámult ki az ablakon. Ezt én is belátom, hogy elég szakmaiatlan volt, hiszen a hidegvér is fegyver. De ő meg szemtelen volt!

- Tudod, csak irigy, amiért ő a másik szingli a csapatban, de nem vele fogsz lakni, mert ő szeret csajozni és Paul nem merte a farkára bízni a biztonságunkat – mondta egy másik, akinek a nevére nem emlékszem ugyan, de arra igen, hogy ő a legidősebb és még el is gondolkoztam rajta, hogy talán ő normális lesz. Tévedtem, mivel a mondata végén a göndör képébe röhögött, szóval egyértelműen beszólás volt ez a részéről.

A göndör felugrott, tarkón vágta, majd kiviharzott.

- Gyere vissza! – kiabáltam, de nem hallgatott rám.

James megnyomta a kis gombot a headsetjén, ami végig a fülén volt, majd mondta - Pacsirta 5 kirepült, ismétlem pacsirta 5 kirepült, álljatok rá. – A négy srácnak tátva maradt a szája.

- Akkor egyes szabály – kezdtem bele kicsit dühösen – Nem tesztek egy tapodtat sem, anélkül, hogy én tudnék róla, különben egy pár nagyon dühös CIA ügynök fog titeket visszahozni és térdre vetni előttem, mindegy hogy épp hová tartottatok eredetileg. És ha ezt betartjátok, akkor azt hiszem, hogy nem is nagyon lesznek más szabályok – lágyult el a hangom a végére. Úgy látszott, hogy felfogták, amit mondtam bár a térdre vetés kissé túlzás volt tőlem. – És ha most lehet, akkor szeretném, ha lepakolhatnám a cuccom és lezuhanyozhatnék valahol.

- Várj! Mik a további teendők? – kérdezett rá Paul.

- Ne aggódj! Innentől mi átvesszük. Ti csak végezzétek az eddigi szokásos dolgokat, mi azt tiszteletben tartjuk, csak kisegíteni jöttünk – mondtam ezt olyan határozottan, hogy nem volt több kérdése. – Jah, és srácok! Két óra múlva eligazítás Niall-nál. Ne késsetek! James, ha lehet a szökött pacsirtát is kerítsétek elő addigra, oké?

- Persze! – mosolygott kedvesen, majd újra a headsetjébe szólt – Srácok, készüljetek! Indulunk!