7. Légy a Hálótársam

Este feküdtem az ágyban és iszonyatos bűntudatom volt, amiért ő ragaszkodik hozzá, hogy a földön aludjon egy hálózsákban. - Gyere már fel! – kértem századjára.

- Nem, jó ez itt nekem – hadakozott szintén századjára.

- De nekem nem! Nem vagyok hozzászokva, hogy kitúrjak másokat az ágyukból. Tudom, hogy fura idegenekkel együtt aludni, de az sem állapot, hogy két hónapig azon a kemény földön aludj. – Valószínűleg ezt nem gondolta végig ez idáig, hogy az a két hónap bizony nagyon hosszú idő.

- De biztos nem baj?

- Gyere már! – miközben felköltözött, meg folytattam – Egyébként meg semmi gáz. Én nem foglak megerőszakolni téged, te meg nem tudsz engem, mert garantáltan nem kelnél fel többet élve, úgyhogy elleszünk mi. – Nem szólt, csak egy nagyot nyelt. Végül elröhögtem magam. – Ne aggódj már, csak viccelődöm veled. Tudod, valahol mélyen elásva azért lakik bennem egy átlagos 20 éves lány is.

- 20 éves vagy?

- Igen. Többnek hittél?

- Aha.

- Mit gondoltál, hogy egy jól plasztikázott negyvenes vagyok? – kacagtam.

- Nem! Tudod, ránézésre nem mondanám meg, hogy több vagy, de ahogy látod a világot…

- Ez van – rántottam vállat, de ő ezt a sötétben nem láthatta.

- Kérdezhetek még egy utolsót?

- Miért van egy olyan érzésem, hogy ez maximum mára lesz az utolsó? – kuncogtam megint, s bár költőinek szántam a kérdést, de választ kaptam rá.

- Mert elég hamar kiismertél - nevetett és ott a sötétben, amikor nem láthattam, csak hallottam őt, olyan felszabadultnak tűnt.

- Az a dolgom. Na ki azzal a kérdéssel!

- Hogy lettél kém?

- Iskola. Egyébként a szüleim is kémek… és ezt sem szabadott volna elárulnom – mondtam rosszallóan, de inkább magamra haragudtam. - De jobb szeretjük az ügynök kifejezést. Tudod az kevésbé feszélyező.

- Téged feszélyez? - kérdezte és naivitása már-már csodálatra méltónak tűnt számomra.

- Nem igazán. Sokkal inkább téged - nevettem és szerencsére vette a poént, úgyhogy velem nevetett.

Sokáig feküdtem még ott álmatlanul és gondolkoztam ezen és hasonló dolgokon. És azt is tudtam, hogy Niall is sokáig fent volt még. Mégis mikor másnap rákérdeztem füllentésen kaptam.

- Hamar elaludtál az este? – kérdeztem.

- Aha – jött a válasz, s a balkezem gyűrűsujjában sugárzott a bizsergő érzés, hála Dr. Molley-nak, akinek egyik találmánya, a hazugságvizsgáló gyűrű. Nagyjából úgy két méterig hatásos és bizony néha nagyon jól jön. Persze ez nem az az eset volt. Most csak mosolyogva nyugtáztam, hiszen ez kegyes hazugság volt, azt akarta, hogy ne érezzem rosszul magam, amiért nem tudott aludni.

Viszont ez előtt még egy kisebb szívrohamon is átestem. Mint már említettem, ez volt az első alkalom, hogy valakire így kellett vigyáznom. Így mikor reggel kipattant a szemem és Niall eltűnt mellőlem az ágyból, akkor elsőre nem a logikus magyarázatok jutottak eszembe, hogy hová is tűnt, hanem rögtön azt hittem, hogy itt a világ vége. Kissé paranoiás lennék? Lehet, de azt hiszem az én szakmámhoz nem árt egy kicsit kattantnak lenni.

Kipattantam az ágyból, felcsaptam a laptopom és az a néhány másodperc, amíg a nyomkövető program - amelyik az órákat működteti - betöltött, az rengeteg időnek tűnt. Amikor felvillant az öt kis pötty a térképen, gyors ránagyítottam a sárgára, majd igen nagy megkönnyebbülés járt át, mikor az pontosan azon a helyen villogott, ahol én is tartózkodtam. Persze ebben a pillanatban belém hasított a tudat, hogy mekkora nagy baromság is volt a kétségbeesésem, s már-már még komolyan idiótának éreztem magam. Gyors ellenőriztem, hogy a többiek merre járnak, telefonáltam Tessnek, majd elindultam megkeresni Niallt.

A nappaliban futottam bele, épp felfelé indult egy nagy pohár kávéval. Fel akart ébreszteni, mert hamarosan indulnunk kellett valami interjúra.

- Hé, jó reggelt! - vigyorgott, és még mielőtt reagálhattam volna felém nyújtotta a kezét és megkérdezte - Kávét?

Elmosolyodtam és érte nyúltam - Köszönöm! És neked is jó reggelt.

Egy pillanatig csak álltunk ott, kissé kínos volt a szituáció. Egyikőnk sem tudta, hogy mihez kezdjen a másikkal, majd Niall törte meg a csendet - Szerintem van még annyi időnk, hogy itt leüljünk kényelmesen meginni.

- Mert hova készülünk? - kérdeztem csodálkozva, közben pedig helyet foglaltam a kanapén.

- Be kell mennünk egy interjúra, aztán hát nem tudom, hogy akarsz-e jönni, de gondoltam szólok. Csak olyan békésen aludtál, hogy gondoltam előbb főzök egy kávét és csak utána ébresztelek fel.

Szívem szerint azzal álltam volna elő, hogy ha azon múlna, hogy én mit akarok, akkor ettől a szent helytől igencsak messze lennék, de kedves húzás volt tőle ez a kávés dolog, úgyhogy nem akartam bunkózni. - Ez nem akarás kérdése. Mennem kell, nincs mese.

*

Mikor megállt előttünk a kisbusz, Niall kinyitotta a hátsó, tolóajtaját, majd intett egyet a kezével, hogy menjek. Kissé szíven ütött a tény, hogy akárhogy is spekuláltam Harry mellé kerültem, de ő sem örült nekem jobban, ezt bebizonyította a kommentje, mikor az álmosságtól nyúzott képét odafordította és meglátott.

- Na, itt van már... - a szemét forgatva fintorgott, majd tekintetét újra a másik irányba szegezte.

Dühösen pattantam be mellé. - Neked is hasonlóan jó reggelt! És tudd, itt vagyok, itt is maradok és én leszek a lidércnyomás az életedben. - Mondatom közben visszafordult felém, úgyhogy éles pillantásokat cseréltünk egymás közt, majd már csak azt vettem észre, hogy megindul az autó. Hirtelen felkaptam a fejem, de megnyugodtam, mikor a másik oldalamon Niall ott figyelt, úgyhogy nem hagytuk őt el.

Egyedül Louis volt olyan laza és fitt, hogy röhögjön rajtunk, vagy csak neki nem volt esélye más felé bámulni, mert velünk szemben ő ült középen, Liam meg Zayn pedig bámultak ki két oldalra az ablakon. Több, mint egy órába telt keresztül vergődnünk Londonon. Harry addig durcázott, hogy a végére el is aludt.

Néha hátra néztem, három sarokig bírtam míg beleszóltam a karkötőmön lévő kis mikrofonba. - Srácok, szóródjatok. A királynő sem közlekedik ekkora karavánnal.

- Merre? - jött James ismerős hangja a fülemre.

- Párhuzamos utcákra - adtam az utasítást, majd a minket követő öt nagy fekete autóból három a következő kereszteződésnél lekanyarodott, egy pedig lemaradt egy kicsit.

Hátrahajtottam a fejem és élveztem még a plusz kis pihenőidőt, ami az alvás hosszabbításaként még kijutott. Pontosan 42 percet és 27 másodpercet utaztunk még, nem néztem az órámat - ezt teszi a kém-időérzék.

Mikor kiszálltunk, körbefordultam a tengelyem körül és alaposan szemügyre vettem a környéket, ezt sem olyan átlagosan alaposan tettem, hanem olyan kémesen alaposan. Furcsa egy helyzet volt, hogy egyszerre kellett a szakmaiságomnak eleget tennem, meg elhinnem magamról, hogy egy tök átlagos lány vagyok. Egy kis szűk utcácskában voltunk, körös körül magas házak megannyi ablakkal és parkoló autók minden felé. Éles helyzetben tuti be nem engedtem volna ide a srácokat, de egy internetes fenyegetés, ami egy hónappal későbbre szólt, nem jelentett túl nagy rizikófaktort.

Harry miközben kiszállt akkorát ásított, hogy majdnem bekapott mindannyiónkat. Ahogy elment mellettem, kiléptem elé és belecsíptem kétoldalt az arcába, mint a gyerekeknek szoktak a vén banyák, akik rácsodálkoznak, hogy már mekkorát nőttek. - Nem tán álmos vagy, cukipofa? - és még egy kicsit rángattam is hozzá.

- Bah! - mordult fel és elhúzta a fejét - Ha nem az lenne a hobbitok, hogy hajnalban ébresztőt csaptok, akkor nem lennék - hányta a szememre.

- Hogy mi van? - néztem rá értetlenül.

- Az, hogy nem igaz, hogy a ti központi személyzetetek csicsergő hangú egyik kis titkárnőcije reggel négykor feltétlenül szükségét érezte, hogy egy telefonhívással ellenőrizze, hogy minden rendben van-e - ha lehetett most még dühösebb volt, mint előtte.

Én pedig egyből tudtam, hogy az a csicsergő hang csak is Tessé lehet. És azt is, hogy már az esti utolsó videóhívásunk végén tudnom kellett volna, hogy az az ördögi csillanás a szemében nem a véletlen műve volt. Semmiféle protokoll nincs, ami szerint hívogatni kellene a védett felet, hiszen megannyi másik módon úgyis ellenőrizzük.

- Jobb, ha hozzászoksz - vontam vállat. - Máskor is megeshet. Ja, és jobb ha tudod, hogy az csicsergő hangú titkárnő valójában az egyik bevetésirányítónk, aki mellesleg kiváló kutató és még ennek a tetejébe, ha a kezébe adok egy szál spagetti tésztát, akkor legalább harminchétféle módon meg tudna ölni vele.

Gondolatban pedig feljegyeztem, hogy ha legközelebb beszélek Tessel, akkor ezért még hatalmas köszönettel tartozom, hisz nem szórakozásból tette hanem, hogy egy kicsit megleckéztesse őt a kedvemért.

Időközben nem messze tőlünk leparkolt a CIA egyik autója is. Erről eszembe jutott, hogy lehet nem ártana konzultálnom Jamesszel. Nem tehetek róla, de nem sűrűn dolgozunk együtt, úgyhogy ilyen kis apróságokra emlékeztetnem kellett magamat. Miután megbeszéltük, hogy milyen alakzatban helyezkedik el a többi autó, úgy döntöttünk, hogy James is bejön velem. Nem mintha ez a srácok életének szempontjából létfontosságú lett volna, de tudtam, hogy itt elfoglaltak lesznek. Én meg gondoltam addig sem leszek egyedül. 

Az épületben egy hölgy azonnal valami sajtószobába terelt minket, ahol a műsormenetet beszélték át. Engem ez egyáltalán nem érintett, így írtam inkább egy hálálkodó smst Tessnek, a reggeli kis magánakciójáért. Mikor egy pillanat múlva felvillant a telefonom képernyője jelezve a bejövő hívást, kislisszantam a szobából magam mögött hagyva a srácokat, a rádiósokat és Jamest is.

Sietős léptekkel mentem arrébb, hogy ne hallatsszon be a hangom, majd vidáman szóltam bele a telefonba. - Szia Tess! - az arcomon akkora mosoly terült el, hogy jobb, hogy senki nem látott, mert biztos hülyének néztek volna. 

- Jó reggelt Bran! Minden rendben van arra? 

Valami baljós előérzet szúrt a bordáim közé és hirtelen nem tudtam mit kezdeni a különös érzéssel. - Ahan. itt vagyunk a rádióban, épp valami megbeszélés folyik. Itt van velünk James is.

- Ennek örülök - vágta rá és komolyan, mintha megkönnyebbülést hallottam volna a hangjában, de ez még nem a teljes felszabadulás volt.

- És arrafelé minden rendben van? - tettem fel a kérdést, ami nyomasztott.

Kissé hallgatott, majd belekezdett. Azzal kezdte, hogy ne ijedjek meg, de nyilván, akinek azt mondják, hogy ne ijedjen meg, az mindjárt rögtön meg is ijed, ez természetes. Ennek ellenére figyelmesen hallgattam a válaszát, amit egy cseppet sem volt jó érzés hallani. Minden szavától egyre jobban zsibbadt el a karom és lett gyorsabb a pulzusom, valamint nehézkesebb a légzésem, mígnem legördült az első könnycsepp az arcomon.